Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


közéleti irások

2010.11.12

 

A VEZETŐKRŐL
 
Olvasom, hogy egyesek, politikusok és újságírók neheztelnek azért, hogy a média „meglincsel” egyes közszereplőket. A lincselés abban áll, hogy kiteregetik azok viselt dolgait, amelyek szerintük erkölcsi normákba, sőt törvényekbe ütköznek. Teszik ezt a szólásszabadság okán.
            A politikusok, a vezetők hatalmát nem az Isten kegyelme legitimálja, teszi törvényessé, mint annak idején, hanem a választó polgár emeli maga fölé ezeket az embereket, az ő adója teszi lehetővé, hogy az átlagnál jobban éljenek. Nem érdek nélkül történik mindez, szükség van rájuk. A modern társadalmat meg kell szervezni, törvényeket kell hozni, azokat betartatni, vezetni kell a társadalmat, másként eltűnik a polgár biztonsága. A társadalomi anarchia a polgár fizikai létét fenyegetheti. A választó ad hatalmat a vezetőinek, de ezért joggal elvárhatja, hogy a politikusok tegyék a dolgukat, legyenek követendő példák az egyszerű, nem túl iskolázott, szegény és esendő nép számára. Joga van arra, hogy választott tisztviselői elszámoljanak a rájuk bízott ősszegekkel az utolsó fillérig. Senkit sem kényszeritenek arra, hogy politikus, vezető legyen, de ha a polgárok elé áll, ne csodálkozzon azon, ha meg is nézik. A választónak joga van arra, hogy tudja, vezetője hogyan viselkedik, mit tesz és mit nem tesz. Az elvárás vele szemben nemcsak az, hogy ne legyen „sáros” bármiben, de ne is látszódjon annak. A választás nem mindig ideális (ismerős a vicc: fogyasszunk tehénlepényt, több milliárd légy nem tévedhet), de a legjobb, a legtöbb találatot ez a módszer biztosítja. A választások periodikus jellege adja a javítás lehetőségét.
             Csak az Isten kegyelméből uralkodók, vagy a misztikus „nép” nevében basáskodó kommunista vezetők nem tartoztak felelősséggel, a vezetettekkel szemben. Most, húsz évvel a „forradalom” után, úgy néz ki, hogy vezetőink még mindig nem tanulták meg ezt az igen egyszerű leckét. Első számú vezetőnk, erkölcsi felsőbbrendűséggel, kioktat mindenkit. Az orvosok rossz diagnózist állítanak fel, a tanárok selejteket gyártanak az iskolában, és így tovább. Azt viszont megengedi magának, hogy egy neki kellemetlenkedő, de a dolgát végző ujságirónőt „lebüdöscigányozzon”, mert meg merte zavarni bevásárlás közben, sőt úgy tesz, mintha erre hivatala feljogosítaná, holott ennek éppen az ellenkezője igaz. Ahelyett, hogy szégyellné magát. Akkor még nem is szóltunk a „hagyományos” nepotizmusról és a képmutatásról. Ezek után még csodálkozunk azon, hogy egy pénzes, elkényeztetett fiatal ember földig ver egy idős, a zebrán betegsége miatt lassan áthaladó nagyapát. Úgy érzi a pénze, a BMW-je erre feljogosítja, holott az agresszióra senkit, semmi nem jogosít fel, még a rossz példa sem. A fiatalembert elkényeztették, ellátták olyan pénzzel, amiért nem dolgozott meg, vezetőink rossz példát mutatnak neki.  Ezek után, kivételezett anyagi helyzete miatt, felmentve érzi magát a viselkedési szabályok alól, úgy gondolja, ha másnak szabad, akkor neki is, sőt tovább mehet, a verbális agressziótól akár a fizikaiig. A közismert emberek (a politikusok, vezetők és az úgynevezett sztárok) erkölcsi felelőssége a társadalomban igen nagy, mert sikeres embereknek számítanak és emiatt követendő példaképek.  Nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség a kritikára, hibázhatnak az orvosok, a tanárok is. Mindenki, de főleg a közszereplők, tanulják meg elviselni, ha rájuk olvassák hibáikat, gyengeségeiket, törvénytelenségeikről nem is szólva. Vezetőink ismerjék be, ha hibáztak, és ne tegyenek úgy, mintha a kritika, ha néhanapján szerintük túlzott is, indokolatlan támadás lenne. Ne hivatkozzanak a magánéletre, ha már kiálltak az emberek elé, mert akkor már közszereplők, ők választották ezt a státuszt, sokat tettek azért, hogy elérjék, és ha nem tetszik, bármikor visszavonulhatnak.
            Mesélték, úgy jó tíz éve, hogy egy állami vállalatnál a vezetőség meg akarta jutalmazni a munkatársait. Valahonnan pénz is került, annak elosztását az igazgatóság a vezetőségi tanácsra akarta bízni. Az erre a célra összehívott gyűlés kezdetén a főnök vázolta a helyzetet és javaslatokat kért a jutalmak elosztására. Ekkor a tanács egy „mezei” tagja azt találta mondani, hogy ez így rendben is volna, de ebből a javaslattevők mennyi pénzt, mekkora részt kapnak, mert erről a felvetésben nem volt szó? A kérdést, persze a vezetők vehették volna sértésnek is, pedig a kérdés jogos, ellenőrizni kell mindenkit, ha demokratikus berendezkedést akarunk, nem kell „kommunista szemérmetességgel” elhallgatni a fejesek dolgait.
            Közismert a hatalom jellemromboló hatása. Az orvossága, a hatalommal rendelkező emberek állandó ellenőrzése, még akkor is, ha az ellenőrzöttek ezt sokallják, macerálásnak, igazságtalan vádaskodásnak, személyük elleni támadásnak érzékelik. Ez, többek között a sajtó feladata is, szokjanak hozzá, viseljék el, vagy távozzanak.
             A fenti történés és a hasonlóak optimizmusra adnak okot, a változás előjelei. Azt jelzik, hogy az utca embere egyre inkább öntudatosúl, érzi a saját fontosságát, egyre inkább megismeri jogait és azokat be is vasalja. A vezetőinknek meg nem kell megsértődniük attól, hogy a polgár érvényesíti a jogait.
 
Friss Újság, 2009. április.

 

BÚCSÚ AZ ÉPÜLETTŐL
 
            A Kölcsey Ferenc Főgimnázium búcsúzik az eddigi épületétől. Ősztől, ha minden igaz, már máshol kezdi a tanítást. Megtréfálta a történelem. Az állami iskola, 1948-ban jött létre, amikor a kommunista tanügyi reform megszüntette a felekezeti iskolákat. Akkor Magyar Fiú Líceumnak nevezték és a református gimnázium államosított épületében kapott helyet. Az intézmény, a református és a katolikus gimnáziumok diáksága és tanári kara egyesítéséből jött létre. A történelem parancsára és a közösség javára átvette ezeknek az iskoláknak nemcsak az oktatásban, hanem a közösség alakításában, egybetartásában, fejlesztésében, egyáltalában nem másodlagos szerepét. Tette a közösség szempontjából fontos dolgát, ahogy tudta, ahogy lehetett. Biztos vannak még emberek, akik emlékeznek az ötvenes években rendszeres irodalmi estekre. A tanárok, a diákok és hellyel-közzel a szülők egy színpadon, egy műsorban szerepeltek. Annak idején alakították ki a ma is létező dísztermet, az irodalmi estek, a szavalóversenyek, a „Légy jó mindhalálig” Móricz darab bemutatásának a helyszínét. Itt kaptak helyet a diák önképzőkör plenáris ülései, ahol a diákok irodalmi próbálkozásaikat mutatták be egymásnak, megvitatva azokat. Természetesen minden rendezvényt be kellett illeszteni az akkor uralkodó ideológia keretei közzé. Legfeljebb a szigorú kereteket lehetett kisebb nagyobb mértékben tágítani. Minden tanévet egy nagy ünnepség zárt le, az úgynevezett tornavizsga az iskola udvarán. A rendezvények csúcsát, az 1957-es, az iskola (mint a református gimnázium jogutóda) fennállásának négyszáz éves évfordulója alkalmából tartott rendezvénysorozat jelentette. Akkor vette fel az iskola Kölcsey Ferenc magyar költő nevét, ami abban az időben példanélküli volt.  Ezek a rendezvények kapcsolták az iskolát a közösséghez, ahol tagjai találkoztak egymással, megismerték egymást, tudtak egymásról, ami az akkori világban nagyon sokat jelentett mindenki számára, mivel a civil társadalmat a kommunista rendszer, mint feleslegeset és károsat szétverte.           
Az ötvenes évek végén kezdett az iskola túl jól működni, minden tekintetben kivált a többi középiskola közül, az akkori tanári kar, az akkori vezetőség, az akkori diákság és a közösség áldozatos munkájának köszönhetően, ez a hatalomnak hamar szemet szúrt. Pont most ötven éve (amikor a mi generációnk érettségizett), a vizsgák után, „átszervezték” az iskolát, magyarán kitették az épületből, más intézményt téve a helyébe, csak a Kölcsey nevet viselhette még egy darabig. Az osztályok és a tanárok egy része az Eminescu-ba, másik része a zárda épületében működő iskolába került.
            A hetvenes évek elején újjáalakult, Magyar líceum néven és elkezdődött egy újabb fellendülés az iskola életében. Nagyon jó eredményeket értek el az iskola tanárai és diákjai minden területen. Akkor történt meg az, hogy egy osztály minden tanulója, Tóth László tanár úr osztályából bejutott az egyetemre, ami akkor nagydolog volt, országos hír lett belőle. Újra indult a közösség alakítása is a rendezvények segítségével. A hatalomnak nem tetszett ez az újabb felállás a padlóról, a jó osztályokat visszavitték az Eminescu-ba, a többiből ipari líceum alakult, majd lezüllött, új vezetőinek hathatós közreműködésével.
            Az iskola 1990. január hónapjában kezdett újraszerveződni, majd ugyanazon év őszétől újraindult. Tíz év kellett ahhoz, hogy elérje a Magyar Líceum által elért színvonalat. Nehéz tíz év volt, de a diákok és a tanárok áldozatos munkája ismét eredményes volt. Újra fegyelmezett diákok magas színvonalú oktatása folyt. Az iskola megint felállt a padlóról.
            A történelem igazságot szolgáltatott a református egyháznak. Indult a református teológiai líceum, visszakapta az épületeit. Az egyház a gimnáziumát a régi épületben, akarja látni, ami érthető és amit csak úgy érhet el, ha a Kölcsey-t kiteszik onnan. „ A mór megtette a kötelességét, a mór mehet”. A múlt rendszerben kiszolgálta a közösséget, mivel más nem tehette azt, de ma már nincs rá szükség, legalább is ott ahol volt, nincs. Szomorú fintora ez a történelemnek. Akár egymásnak is mehettek volna az ellenérdekeltek, holott az egészért másvalami a hibás, valami, ami semmiért soha nem felel, a politika. Természetesen a politika kiötlői és megvalósítói sem felelősök. A szerencse az egészben az, hogy a nyílt konfrontációt legalább sikerült elkerülni, pedig ennek sok ellendrukkere volt, mindkét oldalon.
            Most a slágerrel egyűt mi is, akiknek szívügye ez az iskola, mondhatnánk, hogy „egy kicsit szomorkás a hangulatunk máma”, ami igaz is, de nekünk előre kell tekintenünk, ahogy a közösségünk az iskola nehéz napjaiban is tette. A gondot, szerencsére nem állami adminisztratív intézkedések okozzák, nem megfellebbezhetetlen diktátumokkal kell megküzdeni. Kívülről, most nem lehet ezt az iskolát tönkre tenni, csak a belül lévők árthatnak neki. Az épület kérdése is megoldódni látszik és nem három épületben. Ez a megoldás csak késéseket, időpazarlást és a fegyelem fellazulását eredményezné, amint azt mindenki tudja, aki csak iskolába járt.
Szerintem, erre az iskolára szükség van. Kell egy olyan iskola is, amely felekezet semleges, ahol mindenki jól érezheti magát.  E nélkül is meglehetnénk persze, mint a múltban, de ha már meg van, használjuk ki. Aztán ott az iskola elit jelege, ami szintén érték, nagyon sok munka van benne, becsüljük meg.
Kívánok minden jót, eredményes munkát volt iskolámnak. Őrizze meg annak hagyományos értékeit, az ember, a család tiszteletét, a kemény munka és a tudás hasznosságába vetett hitét, a puritán értékeket. Remélem, nem csak az unokáim, de azok unokái is ebben az iskolában kapnak „fazont”, az élethez való hozzáállást, mint mi is. A hagyományos értékrendet, illetve annak a kornak megfelelő, modern változatát képviselve legyen tudás és fegyelem központú tanintézmény és akkor van jövője. Isten veled régi épület!
 
Friss Újság, 2010.május

 

MODERN VILÁG?
 
            Mint minden öntudatos polgár, én is elindulok még januárban, hogy kifizessem az adót, amivel hozzájárulok a rendszer fenntartásához. Igaz, a rendszertől nem vagyok elragadtatva, el tudnék sokkal jobbat is képzelni, de sokkal rosszabbat is láttam már. A fene szeret adót fizetni, de be kell lássam az adófizetés egy szükséges rossz. Azt szokták mondani, ez különbözteti meg a polgárt mindenki mástól, hogy az adófizetést kötelességének érzi, nem akarja kikerülni, lecsalni, meg aztán van is neki miből kifizetni, mert egész életében dolgozik, dolgozott. Elmegyek az adóhivatalba, sorban állok (igaz, nem hosszú a sor, most az év elején), közlik velem mennyit kell fizessek. Nem annyit, mint a tavaly, mert természetesen a fizetendő összeg az nő és szintén természetesen a nyugdíj nem. A fenti megjegyzés nem panasz akar lenni, holott az is lehetne, de még mindig ki tudom fizetni a számlákat és addig nincs nagy baj. Vagánykodni nem lehet a keresetből, csak megélni (egyelőre még,), megfogadva egyik nagybátyám igen bölcs tanácsát, hogy a siker titka az, hogy mindig kevesebbet kell költeni, mint a befolyó pénzösszeg.
            Megmondják a fizetendő összeget. Annyi nincs nálam. Igyekszem felvenni a XXI-ik század ritmusát (ha nem is mindig sikerül), van bankkártyám, tehát megkérdem, lehet-e ezzel fizetni? Meglepődöm a határozott nem-en. Ennek két oka is van. Az egyik, hogy már sok helyen lehet bankkártyával fizetni, hiszen ezért van a kártya. Mikor pénzt veszek fel a bank autómatából, a számlán figyelmeztet, hogy fizessek mindenütt kártyával, mert az nekem olcsóbb. Most mikor szót fogadok neki, kisül, hogy nem lehet. Vajon az adóhivatal azért nem fogadja el a kártyát, mert összejátszik a bankkal, hogy az le tudja vonni a költségeket a pénzkiadásért, aztán az így befolyt pénzen hónaponként egy elhagyott sötét pince mélyen megosztoznak? Az sem mellékes, hogy engem kétszer állítanak sorba, egyszer megkérdem, másodszor fizetek, így nevelnek engem, a polgárt, türelemre, miközben figyelmeztetnek arra is, hogy nem elég, hogy fizetek, de tartozom a hatóságoknak a bosszankodással is. A hölgy nemcsak nemmel, de jó tanáccsal is szolgál, hogy vegyem ki a bank autómatából a pénzt, és azt hozzam be nekik. Szent Isten, gondolom ilyen lerobbant vén embernek nézek ki? A meglepődésem másik oka az, hogy szocializmusban nevelkedett, sok mindent látott emberkeként, mikor beléptem az adóhivatalba a portástól is megkérdeztem, hogy lehet-e kártyával fizetni, amire egy alig észrevehető szünet után az illető igennel válaszolt. Az ellentmondás oka valószínűleg az lehetett, hogy a portás nem tudja mi az a bankkártya, vagy nem értette mit kérdeztem és kincstári optimizmussal igent mondott.
            Kötekedésnek hangzó dumám után megkérdeznék valakit, akárkit, aki tud válaszolni, miért nem lehet az adót bankkártyával kifizetni?
 
Friss Újság 2010. február.

 

Tájkép csata után
 
            Véget ért az elnökválasztás és a szegény ember már arra gondolt, hogy minden visszaáll az eredeti „normális” állapotába. Jönnek az okosok, megállapítják mi miért történt, megmagyarázzák nekem, hogy mit és miért tettem, mint szavazó (apropó Arany János, akarta a fene). A gyér részvételt azzal magyarázta valaki, hogy a választók elvesztették a bizalmukat érdekvédelmi képviseletünkben. Nem megcáfolni óhajtom az állítását, lehet alapos, és tudományos felmérés igazolja. Aztán a politika nem fizika, ahol sok tény igazolhatja, viszont nem bizonyíthatja, de egy tény megcáfolhatja az állítást. Előre bocsátom, nem képviselek senkit, nem cselekszem megbízásból, de szerintem ennek más oka is lehet, ahogy nálam is más oka volt. Nemcsak nálam, de még néhány hozzám közel álló ember esetében is.
            Valamikor azt tanultam néhai apámtól, hogy amikor a ráció nem tud eligazítani valamely kérdésben, akkor cselekedj a jó ízlés szerint. Nem lehet elfogadni azt, ami ízléstelen. Az elnökválasztási kampány ízléstelen és durva volt, legalább is az esélyesek kampánya. Meg kell mondanom, egyik jelöltet sem tudtam igazán elfogadni. A szociáldemokrata jelölt, nem tűnt egy markáns politikusnak, nem beszélve arról, hogy ők akadályozták meg (tudomásom szerint) a szervezet kormányzási pozícióba jutását, az előző kormányra, a koalíciósra gondolok. Maga a szociáldemokrácia hazai változata sem bizalomgerjesztő (lásd korrupció). Az egyetlen jó pontja az volt, hogy német kormányfőt javasolt, aki ismereteim szerint becsületes ember is. Optimista ember létemre, nem vagyok meggyőződve arról, hogy bevált volna, de cáfolni sem tudom.
            A hivatalában lévő elnök sem igazán felelt meg az ízlésemnek, még akkor sem, ha elítélte a kommunizmust. Az ítélet lehet formális is, főleg attól a személytől, aki a rendszer haszonélvezője volt. Remélem, senki nem akarja nekünk bemagyarázni, hogy egy külföldi részleg vezetője, nem volt a rendszer többszörösen leellenőrzött híve. Még akkor sem hiszem ezt, ha a külföldi híve mondja. Engem, különben Fülig Jimmi egy szellemi változatára emlékeztet. Erőszakos, szívesen vesz részt minden balhéban, és ugyanúgy számolatlanul osztogatja mindenkinek „szellemi” pofonjait, ahogy a Rejtői hős a fizikaiakat. Egyértelműen, nem a székelyföldi autonómia híve. Lehet olyan választó, akinek ez tetszik, de az nem én vagyok. Miután, gyakorlatilag nem volt miből választanom, nem is mentem el szavazni. Ha elmegyek, az nem választás lett volna, hanem csak szavazás.
            A szavazók eldöntötték a kérdést, marad a hivatalban lévő elnök. Ahogyan az várható volt, a vesztes nem ismerte el a vereségét, ahogy az civilizált országokban szokás, hanem folyt tovább a mocskolódás, a felesleges cirkusz.
            Az érdekképviseletünk megegyezett eddigi ellenfeleivel és belépett az alakuló kormányba. Nem mondom, hogy szimpatikus lépés, következetlenségnek tűnik (ahogy az is), húsos fazék szindrómára utal. Mindennek ellenére a lépésnek van logikája, nem csak saját érdekek hajszolását jelenti. Tapasztalatból tudom, menyivel könnyebb elintézni valamit a közösség számára, ha az érdekképviselet kormányon van, mint amikor nincs kormányon. Ha ellenzékben vagyunk, végig sem hallgatnak, nemhogy segítsenek. Nem szimpatikus számomra sem a fenti eljárás, de hasznos, nemcsak egyéni érdekeket szolgál, ahogy az ellenzői el akarják hitetni a közvéleménnyel, hanem közösségieket is.
            Ekkor lép fel az egyik konkurens szervezet és annak szószólója, megbírálja azért a szóban forgó szervezetet. A bírálat mindaddig jogos, amíg annak nem csak rosszoldalait látja, míg a kritikája nem öncélú, nem csak tagad, de állit is. Egy kisebbségi szervezet elvben és nagyjából kétféle politikát folytathat, mindkettőre volt már példa, emiatt a hatékonyságuk is felmérhető. Megpróbálja elérni céljait, folyamatosan egyeztetve a többségi társadalommal. Ez kompromisszum készséget is jelent. Ki kell használni a társadalom által nyújtott lehetőségeket (a kormányzásban való részvételt is pl.), hogy elérje céljait, hogy hatékonyan tudja képviselni választóit. Ezt a magatartást, persze lehet árulásnak is nevezni, ha az illető nem ismeri a demokrácia működésének a szabályait, nem tudja azt, hogy bármit el lehet érni, de csak a partnerrel közösen, közös akaratból. A demokrata nem csak nem tudja (különben senki sem tudja csak erőszak árán) de nem is akarja rákényszeríteni a saját igazát senkire sem. Nagyon elmosódó a határ a jó és a rossz kompromisszum között, ezért kell ezekről a dolgokról sokat beszélni, hogy tájékoztassuk, ne megzavarjuk az embereket. Érvelni és érvelni, az érzelmi politizálás lehet szép, lehet megható, de hatékony aligha.
            A politizálás másik lehetősége, az ellenzéki magatartás. Lehetünk elvhűek, következetesek, ismételhetjük mereven, az unalomig az álláspontunkat, ha nem vagyunk párbeszédben a társadalommal, nem igyekszünk meggyőzni őket az igazunkról eleve elveszített partit játszunk. A retorikánk állandó panasszá silányul, amit nagyon hamar mindenki megun, és jogosan leseper az asztalról. Nincs mögötte tenniakarás, dinamika elvész az önsajnálatban. Nem akarok történelmi példákat idézni (nem is értek hozzá). Sikertelenségeinket meg lehetne idézni, hogy tanuljunk már belőle, legalább egyszer, az n-edik alkalommal. Így vagy úgy, de tenni kell! Hibázni is lehet, csak semmit sem tenni nem lehet, azt már láttuk, hogy nem vezet eredményre. Itt a két lehetőség, tessék választani
            Visszatérve a konkurens szervezetre, azt mondja, hogy ők, a helyesen politizálók, fel fogják venni az államelnökkel a kapcsolatot. Helyes, mindenkivel szóba kell állni. De a másik nem éppen ezt teszi avval, hogy részt vesz a kormányzásban? Vagy az egészen más? Lehet, hogy ez nekem magas. Nem látom a különbséget, vagy ez attól függ, ki mondja. Minek kell megkavarni az embereket, kinek érdeke ez? Tessék ezekre, a kérdésekre válaszolni, meg újakat feltenni, hogy tisztázni lehessen az álláspontokat. Nem szeretném, ha a különbség csak az lenne, hogy az egyiket én mondom, a másikat meg más.
            A magunk és a közösség érdekében töltsünk tiszta vizet a pohárba, még akkor is ha, Isten bocsásd, ugyanazt, ugyanúgy képzeljük el!
 
Friss Újság 200ö. December.

 

TANÜGYI TANÁCSKOZÁS
2010-02-20
 
1)      Az iskola összevonások
2)      A magyar iskolák sorsa.
3)      A tanügyi stratégia.
4)      A tantárgyak száma.
5)      A tantárgyak tartalmi kérdései.
6)      A ciklusokat lezáró tesztek, tétel sorozatok egy adatbázisban.
7)      A választható tantárgyak.
 
1)      Az iskola összevonások indokolhatók. Vigyázzunk a nagy hagyományokkal rendelkező iskolákra! (5-ös, Wesselényi). Átgondolt összevonás, ajánlott, mindenkit meg kellene hallgatni. Eddig úgy történt a változás, hogy hagytuk az osztályokat ott végezni, ahol az iskolát megkezdték, tiszteljük a szülők választását, ne vegyük el a szülőktől a választás lehetőségét. A változás után másból kell választani, új lehetőséget kínálunk.
 
2)      Mindez érvényes a magyar iskolákra is. A kérdés az, hogy, védjünk meg minden iskolát, hogy mindenütt legyen magyar tagozat, vagy koncentráljuk a magyar nyelvű tanítást, egy pár iskolába, ahol biztosítható a magas színvonalú oktatás. Mindegyik kockázatos. Ha feladunk iskolákat, oda többet nem fogunk tudni vissza menni (lásd a zárda esetét). Az, hogy gyerekeinket magas színvonalon oktassák, mindenkinek elemi érdeke, ne felejtsük el, ők a tudás századában fognak élni és nem mindegy, hogy hogyan. Talán, az összevont, magas színvonalú oktatás, a jobbik megoldás, még akkor is, ha nem mindenki igényli ezt az oktatást. Ha kevés a gyerek, főleg a magyar gyerek, nincs mit tenni. 
 
a)      Javasolnám, hogy a létrehozandó iskolákat igyekezzünk diverzifikálni, hogy legyen választási lehetőség, ha nem tudunk nagyszámú iskolát ellátni gyerekekkel, és muszáj lesz alkalmazni az iskolabusz rendszert. Az erők koncentrálása nagy előnyt jelenthet.
b)      Jó lenne egy demográfiai előrejelzés, legalább 5-10 évre, ha ez lehetséges és annak függvényében dönteni, vagy ha ez nem lehet, akkor az iskolákat koncentrálni. A nem versenyképes iskolák úgy is meg fognak szűnni.
 
   
3) A tanügyi stratégiát ki kell dolgozni. Sürgősen el kell dönteni, természetesen a felek bevonásával, meghallgatásával:
                Milyen iskolarendszert akarunk. Milyen profilú iskolákat indítunk. (pl. sport művészeti stb. általánost, sport művészeti ipari stb. líceumot), milyenre van kereslet a társadalomban.
Mit várunk el ezektől, az iskoláktól, mit tudjon, és mit tudjon tenni a gyerek az elvégzése után.
Realista célokat kell kitűzni, ne akarjunk világhírű festőket, zenészeket, nobeldijas tudósokat és világsztár fotbalistákat nevelni, elégedjünk meg annyival, hogy az alapokat tanulják meg, a többi mások dolga. A célokhoz szabjuk a tanítandó tantárgyakat és azok tartalmát.
4) Megválasztani a tanítandó tárgyakat. Figyelembe kell venni, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek a célt szolgálják, egyeztetve a tanulók terhelhetőségével. Minden képen el kell kerülni a drága és felesleges túlképzést.
5) Megválasztani a tantárgyanként tanítandó ismeretanyagot. Ez annyi kell, legyen, amennyi a cél eléréséhez feltétlenül szükséges. A pazarlás káros, felesleges és drága. A tartalom olyan kell, legyen, hogy a tanulók az adott óraszámban alaposan el tudják sajátítani, készségeik kialakuljanak és a tanultakat fel is, tudják használni újabbak elsajátításában. Ez nem könnyű feladat, de ettől a jövőnk függ. (Csak semmi felesleges!)
 
            6) A ciklust lezáró ellenőrzés:
Létre kell hozni azokat az eszközöket, amelyekkel ellenőrizhető, hogy a kimenetelkor a tanítás elérte-e a célját. Ha az ellenőrzés nem is vizsga formájában történik, de szükség van valamilyen ellenőrzésre, ami lehet egy teszt, vagy akár több is. Szerény véleményem szerint elég volna egy interdiszciplináris teszt, amire versenyeken már volt példa ( fiz.-kém. Schwarz, Várad).
Hogy az ellenőrzés egységes legyen, létre kell hozni egy országos adatbázist a tételekből (központilag kell elindítani, a minisztériumban és egyéb intézményeiben vannak ezért fizetett emberek, majd későbben a legjobb tanárok is javasolni fognak tételeket), amelyekből bizonyos kritériumok alapján a tanár összeállítana egy tételsort az ellenőrzésre, vagy akár egy számítógépes program is elvégezheti ezt. A vizsga is történhet egy intranet rendszerben. Persze az érettségi, az iskolától függően, állhatna több tesztből, kommunikációs készség ellenőrzéséből pl.
 
     7) A válaszható tantárgyak számát megnyirbálnám, redukálnám maximum kettőre, de azok a ciklusvégi ellenőrzés tárgyai lennének. Jelenleg, kis kivétellel,
a válaszható tantárgyak arra jók, hogy a tanulók egy kicsit pihenjenek az órákon, és mindenkinek kijöjjön a katedrája. Meg kell gondolni, mit választanak a gyerekek ( a ciklus céljának az elérése kell, legyen az egyetlen kritérium a választásban), a tanultak elmélyítését, a tudás szélesítését kell, szolgálja
 
 
Következtetés:
 
A tanügyben alapvető változtatás szükséges. A változtatást halasztani nem szabad, már a 90-es évek elején meg kellett volna tenni, tanügyünket a fejlődési szintünkhöz kellett volna igazítani. Az erős lobbyk miatt, senki sem merte ezt meglépni, a tanügyet ezzel elmaradásra ítélte. Az elronthatatlan tehetséges gyerekek nemzetközi versenyeken elért sikerei sokáig és sokak számára elfedte a rendszer abszurditását, hátráltatta a változtatás szükségességének felismerését, holott a rendszerben dolgozók számára világos volt, hogy a közepes tanulókat tesszük tönkre. Ők a társadalom alapjai, nagy figyelmet illene rájuk fordítani. A tehetségeket is pártolni kell, mert ők viszik előre a világot.
Javaslom, kérjük meg a politikusokat, hogy csak átfogó intézkedéseket fogadjanak el, ne menjenek bele semmi részintézkedésbe. Ha kompromisszumra van szükség, jól meg kell gondolni, miben lehet engedni.
             

 

Válságok halmaza.
 
Furcsa, bizarr módon nyilatkoznak politikusaink. Valahogy az, az ember érzése, hogy mindenki a másik munkáját akarja elvégezni, azért, hogy ne lehessen látni, hogy a magáét nem akarja, vagy nem tudja tenni.
A jelenben is kormányzó elit, avval etetett nemrég bennünket, hogy a politikus réteg korrupt, inkompetens, stb. Nem akarok az államfővel vitatkozni, sajnos tökéletesen igaza van, így látja a közember és így látatja a sajtó is. Nem a sajtót okolom, mint öurasága, az csak megírja, ha néha szubjektíven, vagy tendenciózusan, de nem oka a jelenségnek, csak legfeljebb annyira, mint mi mindannyian.
Beharangozták a korrupció elleni harcot, még a vízcsapból is ez folyt. Ilyen-olyan szervezeteket hoztak létre, persze a mi adóinkból, látványos leleplezések következtek, majd minden leült, elhalkult, eltűnt. Amint most látható, ilyen nálunk nincs, itt mindenki ártatlan, nem igaz, hogy hagyománya lenne az ügyeskedésnek, csalásnak. Ezzel is az első ember foglalkozott, ahelyett, hogy az igazságszolgáltatás tenné a dolgát.
Megszületett a helyzet orvoslásának a módja, az egyéni választó kerületekben való választás, a listás szavazás helyett. Szétkürtölték, hogy ez mindenre orvosság, mindet megold, jönni fog az új, fedhetetlen politikusi gárda. Ez a hozzáállás eleve gyanús kellett legyen, mert az orvos is elveti azt a gyógyszert, ami mindent gyógyít. Ilyen gyógyszer nem létezhet. Mi lett az eredmény? Semmi. Ha hihetünk a sajtónak most talán még több a lopás, csalás és a gazemberség, mint annak előtte, ugyanazok, ugyanazt teszik, legfeljebb alaposabban.
Aztán jött a világválság, amit nálunk még meg is fejelt a korrupció és az ehhez kapcsolódó jelenségek. Jó hazai módon, először még észre sem vettük, vagy ha igen, akkor ezek a tendenciák ránk nem vonatkoztak, tehetséges és szorgalmas népünknek ilyen pitiáner dolgok nem árthatnak. Nem tudom pontosan mit kellett volna tenni, de szerintem, valakinek, valakiknek a válságot komolyan kellett volna venni. Úgy gondolom az nem én kell legyek, vagy a villanyszerelő szomszédom, hanem valaki, akinek rendelkezésére áll minden állami szervezet a tájékozódásra és a közbelépésre, minden jármű az autótól a helikopterig, valaki, akit ezért fizetnek méghozzá bőségesen. Bizony az illető nem állt a helyzet magaslatán
Mikor már, muszáj volt lépni, előállt az ország feje, a takarékossági intézkedéseket jelentett be. Nem a miniszterelnök, nem a gazdasági, vagy pénzügyminiszter, hanem az elnök. Elmondja, hogy vállalja az intézkedések bejelentését, mert nem gyáva. Szerintem, akkor nem lenne gyáva, ha kiáll a tanárok elé és elmondja, hogy hölgyeim és uraim, én tudtam (mert ha nem tudta ekkor nem oda való és az még rosszabb), hogy a fizetésüket nem lehet oly mértékben, mint ígértem megemelni, de ezt nem mondhattam el, mert akkor nem szavaznak rám. Sajnos így történt és ezért bocsánatot kérek. Ez lett volna a bátorság, de hát a hatalom jellemtorzító. Mindamellett a más munkáját akarta elvégezni. Talán, az építkezések állását sem neki kellene ellenőrizni, erre megvannak az emberek, akiknek ez a mestersége és az idejük sem olyan drága, mint az államelnöké. Úgy látszik ez nem számit, mert a számlát mi mindannyiunk fizetjük. A „jó cár atyuska” szerepe, a hétköznapi, hatékony munka helyett.
Ma olvastam az újságban, hogy államelnökünk meg megdorgált bennünket, hogy a kialakult helyzetért mindannyian felelősek vagyunk. Megint fején találta a facsavart, nagyjából igaza van. Hibásak vagyunk, de nem egyenlő mértékben. A leghibásabbak a vezetőink, akiknek minden információ rendelkezésükre állt, hogy a helyzetet felismerjék és megvolt minden eszközük arra, hogy javítsanak rajta. És ebben a mi kisebbségi politikusaink is ludasok. Nem tudok arról, hogy közülük valaki felemelte volna idejében, és nyilvánosan a szavát, a nyilvánvaló hazugságok ellen.
Végül egy nagyon jellemző jelenet. Minden románok feje, vitatkozik egy tanárnővel, hogy miért nem biztosította a házát. Nincs rá pénz, mondta a kollegina, nem kapták meg a fizetésemelést, amit csalárd módon az államelnök beígért és biztosított mindenkit, hogy a miniszterelnök figyelmeztetése ellenére, megvan rá a fedezet. Az első ember válasza, célozva a tanügyi munka kétes minőségére, hogy ilyen színvonalú munkáért ennyi bér jár. Sajnálom, hogy a kollegina nem vágott vissza, hogy a vezetés színvonalát figyelembe véve, még a vezetőknek kellene fizetni nem nekik fizetést felvenni.
 
Friss Újság 2010. jul.

 

Már megint semmi
            Sokszor és sok helyen leírtam már, mi fáj nekem, de nemcsak nekem, a tanüggyel kapcsolatban. Ez a krónikus pénzhiány, a szegénység, amivel szinte egyszerre jelentkezik a pazarlás. Pazaroljuk azt az amúgy is kevés anyagi javainkat, olyanokra költünk, amire nincs szükségünk, és mikor a szükséges dolgok kerülnek terítékre, észrevesszük, hogy elfogyott a pénz. Nem tudjuk a kitűnő tanárainkat megfizetni. Tudom, nemcsak ilyen jó tanár van, de van ilyen is. Hagyjuk őket nyomorogni. Hajtsa őket a hivatástudat. Naponta az orruk alá dörgöljük, hogy a tanítás az hivatás, de elfeledjük, hogy az elhivatottságból nem lehet megélni.
            Minden szinten túlképzés folyik. Mindent akarunk, azt akarjuk, hogy a középiskolát végzett tanulóink matematikusok, fizikusok, irodalomkritikusok, és még hosszan sorolhatnám, mik legyenek. Az senkit sem érdekel, hogy ez nem célja a középfokú oktatásnak, hogy az ismeretek nagy részére senkinek sincs szüksége. Bármilyen furcsa is, az oktatás pénzbe kerül, és az erre szánt pénzt feleslegesen a túlképzésre költjük. És ez még a kisebbik hiba. A sok felesleges, nehezen megtanulható, bonyolult ismeret túlterheli a tanulókat, ami miatt azt sem sajátítják el, ami hasznos lenne, amit minden tanuló el tudna sajátítani. A diáknak is van védekező mechanizmusa, mint minden élőlénynek. Ha elkívánnak tőle olyanokat, amiket teljesíteni nem tud, feladja az egészet, elkönyveli magát antitalentumnak (legfeljebb másként mondja) és felhagy a tanulással. Ennek következtében a tanítás hatékonysága a nulla felé tart.
            Itt azért meg kell jegyezni, hogy a fentiek az átlag tanulóra, a közepes képességű gyerekekre vonatkozik. Ezeket tudja az oktatási rendszer elrontani. A gyerekek kb. hatvan százaléka ebbe a kategóriába tartozik, vagyis a fiatalok döntő többsége. A nagyon jó tanulók ezt a „kínzást” is kibírják, őket nem lehet elrontani, a nagyon gyengéket pedig nem kell elrontani. Mikor a cél az volna, hogy a gyengébb képességű tanulókat is megtanítsuk használható ismeretekre, mi elrontjuk a közepeseket is.
            A tavasszal, a sajtóban, az illetékesek sokat beszéltek a tanügyi reformról, annak szükségességéről, a diákok túlterheltségéről, a programok megváltoztatásáról, az óraszám csökkentéséről. Mikor az iskola összevonások, az osztályok számának csökkentése napirendre került, reméltem, hogy egyúttal a túlképzés problematikájának a megoldása is megtörténik. Jó alkalom kínálkozott erre.
            Az a bizonyos kisördög nem hagyott nyugodni. Attól féltem, hogy alibi cselekvés következik, csak a mindenároni spórolás motiválja a vezetőket, amit az összevonásokon megspórolnak, azzal megelégednek, a tanítás hatékonyságával, a jövő nemzedékkel senki sem törődik. Most rögtön jónak látszó intézkedés hosszú távú következményeivel senki sem számol. Szerintem az iskola összevonások hasznos, indokolt lépések, de önmagukban nem oldják meg a tanügy akut, súlyos gondjait. A nagyobb létszámú osztályok ronthatják az oktatás amúgy sem kimagasló hatékonyságát, a megtakarítás viszont a lehetségesnek csak töredéke az átfogó reform nélkül.
            Az oktatási rendszer felelősei nem tudják, mit is akarnak, nem tisztázták, mi az oktatás célja, nincs elképzelésük se egy hatékony oktatási rendszerről, hát még annak a megvalósításáról. Hiába reméltük, mi a tanügy napszámosai, hogy az új tanterveknek legalább azt a részét ki fogják dolgozni az iskolai év kezdetére, amelyek a különböző ciklusok induló osztályaira vonatkoznak, hogy megkezdődhessen a reform. Sajnos, nem volt rá idejük, vagy szándékuk sem? Ez a reform már legalább húsz évet késett, most már igazán sürgős volna.
            Mint mindenki tudja, vagy legalább is sejti, eljött a tanévkezdés és megint nem történt semmi. Nem változtak a tantervek, a diákok ugyan úgy túl vannak terhelve, vígan folyik a túlképzés, a gyermekek elszoktatása a tanulástól, mikor olyan a korszellem, hogy a tudásnak nem nagy tekintélye van. A tanügyi törvényt még most sem fogadta el a szenátus (talán most fog történni valami), nincs rá idejük, bokros teendőik miatt (mindig van valami politikai balhé), ez a tanév is el fog telni változás nélkül.
            Hölgyeim és Uraim, tenni kell valamit, mert a jövőnk (a jövőtök) a tét!
 
Szatmárnémeti 2010-10-26
 
                                                                                Tisztelettel, Muhi Miklós.
 

 

AZ A FRÁNYA KORRUPCIÓ!
           Megint itt az aktuális botrány. Egy szenátor, túlságosan is, korrupció gyanús ügyekbe bonyolódott. Amennyiben a vádak igazak (sajnos, ebben sem lehetünk biztosak), az illető bizonyos ősszegekért „elintézett” dolgokat a rendőrségen az igazságszolgáltatásnál. A társadalom nagy része mélységesen fel van háborodva ezen. A felháborodás indokolt, de az eset nem példa nélküli, sőt azt is merném mondani, hogy az eljárás hagyományos. A két világháború között mindenki tudta, ha a fővárosban el akar intézni valamit, még akkor is, ha kérése jogos és még inkább, ha jogtalan, szüksége van „specár”-nak nevezett kijáróra, aki ismeri a járást a hivatalok útvesztőiben. Ezek az emberek ebből a tevékenységből igen jól éltek. Akinek elintézni valója akadt, felkereste az illetőt, letejelt neki rendesen, majd várta a jó hírt. A kijáró tudta kihez kell fordulni, kinek mennyit kell adni a kedvező elbírálás ellenértékeként. Tudott dolog volt az is, hogy a „baksis” osztogatás már az intézmény portáján megkezdődött, a portásnak mindenkitől egy fix összeg járt, hogy egyáltalán eljusson egy hivatalnok elé. A kedves olvasónak talán ezek után eszébe juthat, napjaink kórházi ellátásával kapcsolatos eljárásnak a fentiekkel való hasonlósága, nem is indokolatlanul. A kórházban, az amúgy is beijedt beteg, rosszabb helyzetben van, mert nincs aki, megmondja neki, kinek kell adni és mennyit, csak a betegkollégák elmondására, vagy a kósza pletykákra hagyatkozhat. Amikor beköszöntött nálunk is a tömeges munkanélküliség, továbbfejlesztettük a már létező betegnyugdíjazási ipart. Akinek megszűnt a munkahelye elment az orvosokhoz, akik elfogadható áron megoldották a problémát. „Mindenki jól járt” mondták, holott mindenki rosszul járt. Azt a pénzt, amit a betegnyugdíjas kap, azt el kell venni valakitől, illetve mindenkitől, az adófizetőktől.
            Talán világos, miért olyan veszélyes ez a gyakorlat. Ha az igazságszolgáltatás nem osztja az igazságot, hanem árulja, akkor a közember nem lehet biztonságban. Ha a törvény ellen vétő megveheti a kedvező ítéletet, telik neki rá a bűnözésből, akkor ez felbátorít mindenkit, azt üzeni a polgárnak, hogy a tettének nincs hátrányos következménye, megtehet mindent, ami neki előnyös, függetlenül attól kinek árt vele. Ez már a társadalom alapjait kezdi ki. Erre mondja az illető szenátor, hogy ő mindenkinek jót akart és jót is tett. Nem tudom, hogy ez a végletes naivitás (hagyomány!), vagy csak így is lehet védekezni, „emberbarátinak”feltüntetni a korrupciót, amelyet egy-két ember előnyére és mindannyiunk kárára gyakorol. A esethez kapcsolódó bíró felesége, aki szintén bíró, arról beszél, hogy nem megfelelően jártak el a vádlottal szemben, ami akár igaz is lehet, mindenkinek jár az ártatlanság vélelme, de azt nem értem, miért most jut az eszébe és nem akkor mikor az első „ajándékot” zsebre vágta, hogy ez is bekövetkezhet. Sajnos, van egy olyan, talán jellemző közmondás, hogy „az a tolvaj, akit megfognak, és ha nem fogják meg akkor becsületes ember”. Lehet, hogy nem mindenki ért velem egyet, de szerintem az ember nem azért válik tolvajjá, mert megfogják, hanem azért mert lop és ezt az illető, kellene a legjobban tudja. Nem tudom megérteni azt az embert, aki a törvényt kellene, védje és ezért az utca emberének az adójából jobban él, mint a többi (hányszor érveltek már azzal, hogy a bírókat jól meg kell fizetni, hogy kizárjuk a korrupciót, ami valahol igaz is) és még több kell neki, akár törvénytelen úton is.
            A korrupt hivatalnokokat el kell ítélni, hogy lássa mindenki, nem élhetnek vissza az átlagpolgár jóhiszeműségével, különben az állami intézmények elvesztik a hitelességüket. Ezzel szemben mindenki tudna példát mondani ennek az ellenkezőjére. Lássunk két példát, két nagy port felvert eseményt.
            Tele volt, annak idején minden újság városunk volt polgármesterének a korrupciós ügyeivel. Mindenki szidta, mindenki tudott valamilyen ügyéről, nem csak az újságok szellőztették ezeket, hanem mindenki beszélte, úton, útfélen. Elromlott a kazánunk automatikája és a kihívott szakember ezzel traktált a javítás ideje alatt. Volt, saját állítása szerint, személyes tapasztalata is ezzel kapcsolatban. Nem említem a tapasztalatát, mert nem vádló akarok lenni, csak a jelenségről akarok írni. Majd, még néha napján olvashattunk róla, aztán az egész elült, mint a tyúkok alkonyatkor. Lehet, hogy én nem vagyok jól informálva (naponta több újságot is átolvasok), de ma sem tudom mi történt. Elítélték és leülte, vagy üli most is? Elévült-e a bűne? Egyáltalán rábizonyítottak valamit? Nem is volt bűnös és akkor mi volt ez az egész, ki a felelős érte? Mi a mezei polgárok, nem tudhatjuk a válaszokat, nem tartozik ránk? Ha nem informálnak bennünket, hogyan lehet az ítélet visszatartó erejű, ami egyebek között, a célja lenne?
            A másik, most folyó kampány a betegnyugdíjak Bukarestben folyó ellenőrzése. Most nemrég olvastam a sajtóban egy statisztikát arról, hogy hány nyugdíjat vontak vissza. Örömünkre szolgálhat, hogy a nyugdíjak számához viszonyítva aránylag keveset találtak törvénytelennek, holott széltében hosszában beszélik, hogy a szám sokkal nagyobb kell, legyen. Nem tisztünk, hogy elbíráljuk mi laikusok, hogy így van-e, vagy nem. Fogadjuk el ezt az arányt. A jogosulatlan nyugdíjakat visszavonták, ahogy olvashattuk, de arról nem volt szó, kit és hogyan büntettek meg azok közül, akik ezt a csalást lehetővé tették. Megint az üzenettel van bajunk. Az eljárás üzenete, hogy csak tegyétek tovább is, amit eddig, nem lesz senkinek semmi bántódása. Ha valakit elkapnak, hát annak pechje van, nem jött be neki, de tovább lehet próbálkozni. Aki munkanélkülivé vált, az majd fizet a nyugdíjazásért, utazik Bukarestbe, ellenőrizni fogják. Az összes szereplőből ők a legszimpatikusabbak, amellett, hogy létrehozzák a csalás igényét, de a nyomor sok mindenre ráviheti az embert. Akinek szintén anyagi előnye származik az „üzletből”, aki állami tisztviselő, akinek nem a másnapi kenyere a tét, sőt nem is a vajas kenyere, azt mindenki békében hagyja, ha kell, meg is védi a szakma, a kollégák. Régi igazság, mindig a legkisebbet, a leggyengébbet ütik, mert azt kockázat nélkül meg lehet tenni, pedig a demokráciát pont ez ellen találták ki kétezer éve a görögök, de mi ma sem értjük igazán. Vagy értjük, de így fejlesztettük tovább?
            Talán, említésre érdemes, mindkét esetben, úgy igyekeznek tettüket igazolni, hogy jót cselekedtek. Jót egyeseknek és rosszat a nagy többségnek.
            Fenn hangon, mindenki harcol a korrupció ellen, megkezdve az államelnöktől a társadalom legalsó fokán álló emberig, és paradox módon a saját környezetében mindenki legalább eltűri, de alkalom adtán fel is használja kevésbé jogos előnyök megszerzésére. Nem vagyunk tisztában azzal, hogy nem juthatunk mások kárára előnyökhöz, mert mások is ugyanazt fogják tenni, és így mindenki veszít. Egy egészséges társadalomban az íratlan (erkölcsi) törvényeket szigorúbban betartják, mint a megírtakat, míg mi a megírtakat is igyekszünk kijátszani, azon az alapon, hogy mi okosabbak vagyunk, holott ennek épp az ellenkezője igaz.
 
Friss Újság 2010. április.
           
   

 

HOL IS ÉLEK ÉN?
Fura gondolatok kerülgetnek manapság. Annak az értelmetlennek tűnő kérdés eldöntésével vagyok bajban, hogy hol is élek én, és mikor? Hogy szakmaszerű legyek (elvégre fizikát tanultam valamikor) nem vagyok biztos térbeli, illetve időbeli koordinátáimban. Ez nem tűnik egészen normálisnak, de megmagyarázom.
Olvasom az újságokat, jó tudni mi történik körülöttünk. Néha meglepő dolgok jutnak a tudomásomra, nem tudom ki, hogy van vele, de engem az a hír, hogy ördögűzés során egy fiatal nő meghalt, kiborít. A rítus végrehajtója azzal védekezett, hogy ő mindent az előírások szerint tett, tehát nem hibázott. Megcsapott egy középkori fuvallat, amikor ez megszokott, jól szabályozott dolog volt. Egyes sajtótermékek azt is lehozták, hogy ez nem egyedi dolog, hanem több helyen is gyakorolják, csak másutt az eljárás alanya nem halt meg. Természetesen, a döbbenet után jött az az érzés, hogy ez nem érint engem, lévén ez egy marginális jelenség és különben is messze történt, nem érdemes szót vesztegetni rá. Nem sokára egy másik anakronizmus ütötte meg a fülemet. Az egyik központi lapban (már nem emlékszem pontosan melyikben) azt olvastam, hogy egy főpap eretnekséget követett el, ha jól emlékszem tevékenyen részt vett egy másik felekezet istentiszteletén. Amire felfigyeltem, az az eretnek kifejezés, amit talán több száz éve használhattak komolyan, vádként. A balhé elült, nem igen tudom mi lett a vége, de talán nem is fontos. A légköre az egésznek olyan mintha a közelkeleten történne, az ezredfordulón, no nem ezen, hanem az előzőn.
Talán el is felejtem az egészet (ezek nem mostanában történtek), ha valami napjainkban elő nem hozza. Ez a valami a „halványlila” történet. Az, hogy a választások vesztese nem ismeri el a vereségét, nem újság, valahol várható is volt (politikai kultúra hiánya), de a magyarázat a minden képzeletet felül múlt. A vereségért az „energetikai támadást” teszi felelőssé, a „lila sugárzást” okolja és alkalmasint az ilyen színű ruhadarabokat, kiegészítőket. Nem ismerem az okkult „tudományokat” (elnézést a tudomány kifejezésért), nem tudom milyen természetű, ez a sugárzás és hogyan kell energatikailag támadni, de ezeknek a sajtó szerint köze van a választásokhoz.
A vesztes fél aktívan állt a problémához, felvetve az okult erők szerepét a sikertelenségben. A sajtó meg is nevezte a felelőst, a „szakember”-t, aki állítólag indokolatlanul volt a választást megelőző vita helyszínén, ha csak a gyanú szerint, hátulról és csendben nem befolyásolta a vita részvevőit.
A győztes fél hallgat, nem igyekszik tisztázni, mit keresett az ezoterikus képességekkel megáldott férfiú a vita helyszínén, vagy legalább is nem határolódik el ettől a képtelenségtől. Sajnos úgy tűnik valahol mindketten, hisznek, valamilyen szinten ezekben a halványlila „zöldségekben” és ez, ami engem zavar. Tudom, ma divat irracionálisnak lenni, hinni a varázslatban, de remélem, ott még nem tartunk, hogy a politika is ezt az álláspontot vallja a magáénak. Most még a mágia hiányzik a választási harcokból (az újságban hirdetik már, más célra), természetesen, csak a fehér mágia, ahogy az egy keresztényhez illik (amennyiben egyáltalán illik). Csak azon csodálkozom, hogy ha az okkultizmusnak ilyen „szakértői”-vel rendelkezünk, miért nem mi vagyunk a leggazdagabb, legboldogabb ország a világon. Ha az illetőnek ilyen nagy a befolyása, azt miért nem az ország hasznára fordítja. Befolyásolhatna mindent, jóra fordíthatná a gazdasági válságot, a politikairól nem is szólva, hiszen csak egy szavába, vagy legfeljebb némi „hókusz-pókusz”-ba kerülne. Talán az állam nem fizet rendesen? Esetleg munkálkodásának az eredménye ellenőrizhetővé válna, ami minden ilyen képességű ember vesztét jelentené.
No, ezért merül fel bennem a kérdés, hogy hol is élek én és vajon melyik században?
 
Friss Újság 2010. jan.

 

Már megint a tanügy.
 
            Olvasom, a sajtóban, hogy le akarják csökkenteni a tanárok számát, meg akarnak szüntetni katedrákat. A változásokat, amint írják, a gazdasági válság kényszeríti ki, takarékoskodnunk kell az ország korlátozott forrásaival. Ezzel csak egyetérteni lehet, még akkor is, ha ez fájdalmas lesz, sok ember munkahelye fog megszűnni. A szememre vethetik, hogy „könnyű neki pofázni, mint nyugdíjasnak, őt már nem érintik ezek a változások, „a kibicnek semmi sem drága”.
Először, vagy tíz éve, vagy talán több is eltelt az óta, mikor először megírtam, hogy a tanügy pazarló. Ez már akkor „káromkodásnak”, hazaárulásnak számított, ismerve közelebbről a tanügyben a fizetéseket. Ma talán, a kormány szándékait ismerve még súlyosabb állításnak bizonyul, pedig igaz. Az iskolarendszerünk „betegsége” a túlképzés, ezt még a régi rendszerből örököltük. Valamikor, a nyolcvanas évek elején, volt szerencsém egy minisztériumi felügyelővel, vagy igazgatóval beszélgetni. A beszélgetés rögeszmecserére redukálódott. Nemcsak én vettem részt a beszélgetésben, velem volt egy másik gyakorló tanár is városunkból, azt szerettük volna megérteni, hogy miért kell a fizika programot megterhelni olyan dolgokkal, amelyeket a tanulók nem értenek, amelyek elsajátítása nagy nehézségeket okoz, nem elhanyagolva azt a „mellékes” tényt sem, hogy ezekre, a dolgokra senkinek semmi szüksége sincs. A program rengeteg tény elsajátítását kívánta meg ami, az alaposság, az ismeretek operatívvá válásának a rovására ment. Kihagyni nem lehetett semmit, mert a fizika felvételi tantárgy volt, nem kockáztathattuk meg, hogy valamit nem tanítunk meg, nem hozhattuk tanítványainkat hátrányos helyzetbe, ez felelőtlenség lett volna. A problémát a közepes tanulóknak okoztuk, akik nem tudták elsajátítani a meg növekedett anyagot, felhagytak a fizikatanulással, azt sem tanulták meg, amit játszva elsajátíthattak volna. A tények igazolták a közmondást (aki sokat markol, keveset fog), munkánk feleslegesnek bizonyult. Nem tudom, van-e valaki, aki szeret feleslegesen dolgozni, de én nem szeretek. Az értelmes gyerekeket még a rendszer sem tudta elrontani, azok ezt is kibírták, a nagyon gyenge tanulókat nem kellett elrontani. A tanuló zömét, 60-70 %-át tanítottuk hiába, az ők tanítására fordított pénzt dobtuk ki az ablakon. Elköltöttünk egy csomó pénzt, aminek az egyetlen haszna az volt, hogy gyermekeink semmi jót sem tanultak, igaz rosszat sem. Nem hiszem, hogy olyan gazdagok lennénk, hogy ezt megengedhetnénk magunknak, sőt azért vagyunk szegények, mert ezt megengedjük magunknak. A minisztériumi ember erre azt válaszolta, hogy a programot semmi esetre sem változtathatjuk meg, mert a programok után ítélnek meg bennünket külföldön. Tipikus esete ez a képmutatásnak, amikor minden, csak a jövő generáció nem számit. Szerintem a külföld a szék alatt találta magát a röhögéstől ezek hallatán. 
Ezt a „hagyomány”-t az úgynevezett forradalom után sem adtuk fel, holott, akkor kellet volna a tanügyet megreformálni, fejlettségi szintünkhöz hozzáigazítani. Mindenesetre, kijelentettük, hogy a tanügy nemzeti prioritásnak számit, aztán minden maradt a régiben. A kijelentés emlékeztetett az ötvenes évek jelmondataira (a kellően idősek számára lózung), olyan jól hangzó és olyan üres mondatnak bizonyult.
A válság miatt előtérbe került a takarékosság, ami szintén dicsérendő magatartás. Nálunk ez azt jelenti, hogy meg kell szüntetni közel ötszáz állást. Valaki, vagy valakik azt hiszik, hogy ezzel meg lehet oldani a tanügy évtizedek óta húzódó válságát. Talán a pénzt meg lehet spórolni, de más egyebet aligha lehet elérni. Hogy fogják eldönteni, hogy melyek lesznek ezek az állások? Melyik tantárgyra nincs szükség? Mely tantárgynak, mely fejezeteit kell kihagyni? Ki fogja mindezt elhatározni? Óriási a felületesség, a meggondolatlanság kockázata!  Ilyen mértékű átalakitást csak koncepcióváltással lehet elkezdeni. Milyen koncepcióváltással, kérdezhetnék önök, hol itt a koncepció, amit váltani kellene, ha ez eddig sem volt? Itt van a kutya lényege elásva, ahogy a vörös Vaszics mondaná a rá jellemző képzavarral. A Rejtői figurának teljesen igaza van itt is, nemcsak a regényben. Mielőtt bármibe fognánk egy csomó dolgot tisztázni kellene. A szükségből erényt kovácsolhatnánk most, hogy szorítanak bennünket a pénzügyek, elvégezhetnénk azt a munkát, amit eddig csak halasztottunk, amire nem gondoltunk, amit nem tudtunk, vagy csak nem akartunk elvégezni az erős lobbik miatt.          
Először tisztáznunk kell, hogy minden tanítási ciklussal mi a célunk, aminek az elvégzése után a tanulónak, mit kell tudnia, és ismeretei alapján mire legyen képes, milyen készségekkel rendelkezzen (a tudás operativitása). A középiskolának nem lehet célja, hogy matematikusukat, fizikusokat, irodalomkritikusokat neveljen a gyerekekből (és még hosszasan sorolhatnám, mit nem akarhatunk). Általános műveltséget kívánhatunk csak el, de ennek alaposnak kell lennie, hogy ennek alapján a diák bármely irányban tovább tudjon tanulni. A tantárgyak tartalmát eszerint kell megállapítani, figyelembe véve a tanulók leterheltségét, leterhelhetőségét, biztosítva, hogy az adott óraszámban az anyagot alaposan el tudják sajátítani, hogy ki lehessen alakítani az elvárt készségeket. Ki kell dolgozni az ellenőrzésre alkalmas teszteket, vagy legalább is adni egy pár példát, aminek az alapján a tanárok (legjobbjai) ki fognak dolgozni további teszteket. Természetesen minden profilú iskola számára külön programot és teszteket kellene kidolgozni. Tudnunk kell előre mit várunk el a végzősöktől. Mindez szükséges egy hatékony iskolarendszer kialakításához. Nem az a cél, hogy a középiskolát végzett diákok ne tudjanak bánni a differenciálegyenletekkel, (egyes egyetemi oktatók szerint erre szükség van a mérnökképzésben, amit nem hiszek, mert nem minden diák akar mérnök lenni, és ha szükség van rá, tanítsák meg az egyetemen és csak azoknak, akik hasznát veszik), hanem a matematika alapjait tudják, de jól, a készségek szintjén. Példát adhattam volna bármelyik tantárgyból. A természettudományokat használjuk fel a rendszerben való gondolkodás kialakítására, többek között, ne passzív, használhatatlan tudás megszerzésére. Nem arról van szó, hogy álljunk le matematikából a négy alapműveletnél, de a differenciálegyenletek tanulása is túlzás, meg kellene találni az arany középutat, figyelve arra, hogy mások hogyan alakítják ki a rendszerüket.
Ezt nem lehet megtenni egyik napról a másikra, az elképzelést ki kell érlelni, meg kell beszélni a pedagógus társadalommal, a szülőkkel, hiszen mindenki érdeke, hogy gyermekeink egy jól működő, hatékony tanügyi rendszer alanyai legyenek. Ehhez idő kell, egy év alatt nem lehet megreformálni a rendszert, de el kellene kezdeni, mert már tegnap is késő lett volna elkezdeni. Mivel minden ciklus négy éves, a koncepciót csak nagyjából kell kidolgozni őszig, a részletekre még van idő, ha nem is sok. A központi szerveknél vannak emberek, akiknek a munkaköri kötelessége lenne az új koncepciók kidolgozása, tehát ezt a dolgot ne varjuk a gyakorló tanárok nyakába, nekik van éppen elég dolguk, de a véleményüket nemcsak javasolt, de kötelező is kikérni.
Ha a takarékoskodási intézkedések egyetlen mozgatója csak a költségcsökkentés, akkor a helyzeten ezek az intézkedések csak rontani fognak, kevesebb pénzből még ennél is alacsonyabb színvonalú oktatás lesz az eredmény. Óvok mindenkit a kapkodástól, a meggondolatlan, voluntaristaintézkedésektől, amelyekre eddig is számtalan példa volt.
Meg kell jegyezni, hogy a fentiek csak egy részét, még ha fontos részét is jelentik a tanügy bajainak, sok még a javítanivaló. Ide tartozna még a tanári pálya megbecsültségének a javítása (anyagi és erkölcsi) és a beruházások stabilitása és növelése. Mindezekhez sok pénz kellene, míg az előbbihez elhatározás, elszántság és egy kis intelligencia, megspékelve egy kevés pénzzel.
Az itt felsoroltak nem alapigazságok, nem szentírás, hanem egy vélemény, amivel nemcsak lehet, de kell is vitatkozni.
 
Szatmárnémeti 2010. 09. 04.
 

 

Áldozati görbék
 
            Életbe lépett a hagyomány, újból jelentkeznek az áldozati görbék. Az állam csökkenti az alkalmazottai fizetését és a nyugdíjasok járandóságait. Államunk elnöke bejelentette a takarékossági intézkedéseket. Hogy miért az államelnök és nem a miniszterelnök, azt igazán nem értettem meg a sajtóból, de a mi államelnökünk „játszó elnök”, tehát nem lehet igazán tudni melyek a jogosítványai. Az alkotmány paragrafusait, annyit magyarázták már így is, úgy is, hogy a közönséges halandó nem tud eligazodni rajtuk, az értelmezések ellentmondóak. Az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok járandóságait csökkentik, azzal az érvel, hogy az adó emelés sújtaná a magánszférában dolgozókat is, ami nem lenne igazságos. Szerintem, a választott módszer sem az. Az állami szektorban dolgozók sem okai a válságnak, legfeljebb a döntéshozók okolhatók, nem beszélve a nyugdíjasokról, akiknek nem sok közük van az egészhez.
            Olcsó demagógia lenne azt mondani, hogy fizessenek azok, akik meggazdagodtak a válság következtében, mert biztos vannak ilyenek, de ki fogja őket megnevezni? Azok politikusok, akiket támogattak a választási kampány idején? Hibáztató-e az üzletember, aki kihasználta az adódó lehetőségeket? A válasz egyértelmű nem. Ilyenkor elvesznek sok embertől keveset, főleg olyanoktól, akik nem hibásak, de nem is tudnak védekezni, például a nyugdíjasok.
            A válság, nemzetközi, tehát kikerülhetetlen, legfeljebb egyeseket jobban (Görögország), másokat kevésbé érint (Lengyelország). Nem vitatom, hogy szükség van intézkedésekre, az állam lépéskényszerben van. Amit furcsállok, hogy most egy éve államelnökünk büszkén jelentette, hogy a román gazdaság erős, a válság nem fogja megviselni, nem fogja lényegesen befolyásolni. Igaz, ez még az elnökválasztási kampány előtt volt. Az akkori és a nem régi bejelentése között az ellentmondás nyilvánvaló, nem hiszem azt, hogy az akkori fedné jobban a valóságot. Vagy az történt, hogy akkor tudatosan nem mondott igazat a választás miatt, ami alig nevezhető etikusnak. Vagy nem ismerte a valós helyzetet, ami szintén meredek, mert ő azért van ott, hogy ismerje, azért fizetik. Vagy az etikus magatartás a gond, vagy a tájékozottság, mindkettő öreg hiba.
            Tudom, mindenkinek áldozatott kell vállalnia a közös kilábalás érdekében, de a nyugdíjak csökkentését tartom a legkevésbé becsületes eljárásnak. Sajnos, igen sok a kisnyugdíjas, akinek eddig is anyagi gondjaik voltak és ezek még súlyosabbá válnak. Ezeknek hiába tanácsolja az ország első embere, hogy menjenek át a magán gazdaságba, a döntő többségük erre eleve nem alkalmas. A tanács maga is cinikus, annak ismeretében, hogy a tavaly ősszel növelték az elnöki apparátus költségvetését ötven százalékkal. A tanácsadó talán meg is fogadhatná a saját tanácsát.
            Hogy magam is cinikus legyek, felszólítom nyugdíjas társaimat, hogy örvendezzünk, legyünk hálásak kormányunknak, pártjainknak, hogy egyáltalán kapunk nyugdíjat, és nem úgy járunk, mint a harmincas években, az akkor nyugdíjas mozdonyvezető anyai nagyapám, aki több hónapon keresztül nem kapott semmit. Tizenéves leánya tartotta el munkájából öreg szüleit, szerencsére neki volt munkája és én meg nem fogok úgy járni, mint újságíró anyai nagybátyám, aki megírta, hogy a nyugdíjasok nyugdíj nélkül maradtak, akit ezért perbe fogtak és el is ítéltek.
 

 

O NECESITATE ACTUALĂ, REFORMA INVĂŢĂMÎNTULUI
 
            De ne place, de nu ne place este o criză economică globală. Apare, ca o necesitate, reducerea cheltuielilor şi in învăţământ. Aflu din presă, că in judeţul nostru se vor desfiinţa circa cinci sute de catedre. Trebuie să folosim resursele limitate a ţării cât se poate de eficient. Cu acest lucru trebuie să fim cu toţii de acord, este interesul nostru, interesul tuturor cetăţenilor. Măsura va fi dureroasă, unii vor pierde slujba, deci şi posibilitatea de a se întreţine. Pot afirma unii, că pentru mine este uşor, fiind pensionar, măsurile nu mă ating, dar eu cred, că problemele învăţământului ne ating pe toţi, de acest lucru depinde viitorul nostru apropiat, dar şi cel îndepărtat (avem copii şi nepoţi).
            Mi se pare, că de zece ani in urmă, sau poate puţin mai mult am publicat intr-un articol, că învăţământul este risipitor. Afirmaţia suna a trădare, era ca o înjurătură la adresa colegiilor, luând in considerare salariile cadrelor didactice. Azi, având in vedere intenţiile guvernului, afirmaţia sună şi mai grav, cu toate că este adevărată. Boala învăţământului nostru, moştenită din epoca „ luminoasă a socialismului multilateral dezvoltat” este suprainstruirea. La începutul anilor optzeci, am avut onoarea să mă întâlnesc cu un inspector sau un director din minister ( nu mai amintesc cum se numea atunci). Cu încă un coleg, tot profesor de altfel, am vrut să înţelegem, de ce au băgat in programa şcolară de fizică, nişte lucruri, pe care elevii nu le înţeleg şi de care nu au nevoie. Programa a prescris însuşirea unor cunoştinţe inaccesibile elevilor mediocri, care in schimb erau şi inutile. La predare, nu puteam lăsa nimic afară, fizica era obiect la examenul de admitere, era iresponsabilitate lăsarea afară a unor lecţii, aceasta ar fi dezavantajat elevii noştri, de care eram ataşaţi. Programa pretindea însuşirea a multor cunoştinţe, cea ce afecta nivelul de însuşire. Cunoştinţele, chiar dacă au fost însuşite, au rămas pasive, neoperative, elevul nu s-a putut folosi de ele. Elevii talentaţi au reuşit să înţeleagă materia in profunzime, succesele lor, chiar şi internaţionale au mascat ineficienţa sistemului, in consecinţă pe ei nu am reuşit să stricăm, au rezistat chiar şi in acest sistem. Elevii foarte slabi nu trebuiau stricaţi, acolo problema a fost rezolvată din naştere. Categoria cea mai numeroasă, a elevilor mediocrii au păţit rău de tot. Aceşti elevi, prin instruire adecvată, ar fi putut deveni orice. Elevii mediocri repede au observat, că nu reuşesc să înveţe cea ce trebuie, şi s-au lăsat de învăţat. Nu au însuşit nici acele cunoştinţe, care ar fi fost uşor de învăţat, care ar fi fost utile pentru oricine. După patru ani de studiu a fizicii, şi nu numai a fizicii, au rămas cu capul gol. Banii cheltuiţi pentru instruirea lor sunt bani aruncaţi in vânt, sunt bani risipiţi. Am cheltuit a sumă mare de bani, şi copii noştri nu au învăţat nimic util. Luând in considerare toate obiectele predate in liceu se poate aprecia suma aruncată in vânt. Nu cred că noi suntem chiar aşa de bogaţi, că ne putem permite acest lucru, chiar de acea suntem aşa de săraci, că ne permitem risipa. După spusele omului din minister, programele nu pot fi schimbate, după aceste programe suntem apreciaţi in străinătate. Deja şi văd opina publică apuseană, cum pică sub masă de râs, când aude aceste argumente. Este un exemplu tipic de ipocrizie, pentru ca să ne vadă alţii băieţi frumoşi, sacrificăm generaţii, copii noştri, care ar merita o soartă mai bună.
            După aşa zisă revoluţie, nu s-a schimbat mai nimic. Atunci, la începutul anilor nouăzeci, ar fi trebuit reformat învăţământul, ar fi trebuit ajustat sistemul cu nivelul de dezvoltare a ţării noastre, şi cu perspectivele vizibile. S-a declarat, că învăţământul este o prioritate naţională, şi totul a rămas aşa cum a fost. Afirmaţia mă trimite in anii cincizeci, atunci au fost lansate astfel de „lozinci”, care erau la fel de pompoase şi la fel de golite de conţinut.
            Datorită crizei se impune imperios economisirea mijloacelor financiare, reducerea personalului. Să nu creadă cineva, că cu această reducere se poate rezolva criza permanentizată a sistemului învăţământului. Comasare claselor cu efective foarte mici pare o măsură raţională, dar şi clasele cu efective foarte mari dăunează calităţii instruirii. S-a vorbit despre aerisirea programelor. Acum am putea folosi de ocazia ivită, să reformăm învăţământul, să rezolvăm probleme suprainstruirii, cea ce ar duce la economii serioase. Dacă singurul scop a măsurilor va fi reducerea cheltuielilor, vom ajunge la un învăţământ şi mai ineficient, de un nivel şi mai scăzut. Orice măsură voluntaristă, de reducere de program, de reducere a obiectelor de studiu va mări criza sistemului. Acum, trebuie să schimbăm concepţia sistemului. Care concepţie, vă puteţi întreba, că aşa ceva nu a existat nici până acum? Aceasta este a doua boala gravă a învăţământului nostru.
            Trebuie să începem totul de la început. Este necesar clarificării scopului învăţământului, al fiecărui ciclu al lui. Să fixăm, un copil care termină ciclul respectiv ce trebuie să ştie şi pe baza acestor cunoştinţe ce trebuie să ştie să facă? ( operativitatea cunoştinţelor, competenţe). Cel mai simplu, să stabilim ce nu vrem. Nu vrem să facem din elevii în liceu matematicieni, fizicieni, critici literari, filozofi, şi încă lung aş putea continua ce nu vrem. Mai concret nu vrem să facem specialişti in nici un domeniu, vrem, ca la terminarea ciclului, elevii să aibă o cultură generală, pe baza căruia se poate specializa in orice domeniu. Pe baza programelor actuale, elevul de liceu învaţă la matematică ecuaţii diferenţiale, grupuri etc. Este un lucru foarte frumos, şi eu sunt un admirator sincer a matematicii, dar aceste noţiuni nu fac parte din cultura generală, nu sunt necesare. Un cadru universitar, când am discutat despre această problemă, a afirmat că aceste cunoştinţe sunt necesare in pregătirea inginerilor. Nu contest acest argument, dar contest faptul că aceasta ar fi sarcina liceului. Dacă la pregătirea inginerilor sunt necesare aceste cunoştinţe, să se înveţe la facultate. Să nu obligăm şi viitori psihologi, actori etc. la însuşirea matematicii superioare, inaccesibilă pentru unii dintre ei. Nu mă înţelegeţi greşit, nu propun ca matematica să se termină cu cele patru operaţii elementare, dar nici să nu exagerăm. După ce am stabilit care este finalitatea fiecărui ciclu şcolar, să determinăm obiectele de învăţământ, conţinutul lor, statutul obiectelor opţionale. Conţinutul obiectelor de învăţământ trebuie stabilit în aşa fel, ca in numărul de ore repartizate pentru fiecare obiect, să se poate însuşi aceste cunoştinţe temeinic, să se poate forma competenţele aşteptate. Să se elaboreze teste de verificare a cunoştinţelor şi a competenţelor. Sunt oameni în minister, care au ca sarcină de serviciu, de elaborare de teste. Nu trebuie să obligăm profesorii să facă şi acest lucru, ei au şi aşa destule sarcini. Cu timpul, şi cei mai buni profesori vor elabora din propria iniţiativă astfel de mijloace de verificare. Evident aceste lucruri trebuie să se elaboreze pentru fiecare tip de liceu, pentru fiecare profil.
            Elaborarea concepţiei necesară nu se poate realiza de la o zi la alta, aceasta cere timp. Norocul nostru este, că fiecare ciclu durează patru ani şi până la tomnă este necesară numai pornirea reformei, pentru finalizarea mai avem timp, dar nu prea mult. Reforma trebuie începută chiar azi. Dacă am fi început ieri, deja ar fi fost târziu.   Această reformă înseamnă o muncă enormă, dificilă, plină cu confruntări cu grupuri puternice de interese. Dacă vrem o ţară competitivă, forţă de muncă competitivă, deci belşug, nu avem încotro. Reforma, ne va aduce ca un bonus şi reducerea simţitoare a cheltuielilor.
            Mă tem, că şi de data aceasta, ca de obicei, se vor lua măsuri pompieristice, negândite, pripite, care vor dăuna sistemului de învăţământ,  in loc de a aplica unele măsuri radicale, înglobate intr-un sistem bine gândit. Avem o şansă unică de a aplica o reformă absolut necesară, ar fi păcat să o pierdem.
            Ştiu, mai sunt şi alte probleme cu care se confruntă şcoala românească. De exemplu, prestigiul, material şi moral al dascălului, investiţiile gândite, utile, stabilitatea lor, previzibilitatea lor, ca să putem face planificarea dotărilor, nu cum se face acum, azi avem bani, şi mâine deloc. Să se termine cu practica acordării banilor pentru dotarea şcolilor in luna decembrie, care trebuie cheltuite până la sfârşitul anului. Cheltuirea in grabă, face ca banii să nu fie utilizaţi cu eficienţa maximă. Pentru a rezolva toate problemele cu care ne confruntăm, avem nevoie de mult timp şi mai ales de mulţi bani. Ca să realizăm reforma propusă, trebuie ca să fim hotărâţi, avem nevoie de inteligenţă      (materie ieftină la noi, dar existentă), de perseverenţă, şi de nu prea mulţi bani, deci reforma este realizabilă. Ca reforma să fie însuşită de cadrele didactice, in elaborarea măsurilor avem obligaţia consultării lor in fiecare etapă. Propunerile profesorilor in mod obligatoriu se iau in serios, ca consultarea să nu fie formală. Aceste idei pot fi, cum consider eu, baze de discuţii, pentru clarificarea principiilor pe care se va baza reforma dorită.
   
Muhi Nicolae
 
Profesor pensionar de fizica
 
Satu Mare la 04.08.10

 

A balhék országa
            A televíziós műsorok nézői, és ki nem az manapság, el vannak látva a mindennapi szenzációval. Miután kisült, hogy a mindennapi kenyerünk nem biztosított, valami mást kell adni a népnek. A rómaiak biztosították a polgáraik számára „a kenyeret és a cirkuszt”, de az egy világhatalom volt és különben is régen volt, manapság, mi, be kell, érjük a cirkusszal.
            Ha csak a televízió szerint ítélünk, nálunk mindennapra kijut valami szenzáció, letartóztatnak, feltartóztatnak valakit, valaki csal, valaki lop, valakik valakiket becsapnak. Az az érzésünk, hogy nálunk mindenki azzal foglalkozik, hogyan csinálhatna valami disznóságot, de lehetőleg úgy, hogy a mindenkinek feltűnjön, hozza a sajtó. A politikusok, értelmezik egymás tetteit, elemzők, napszámban értelmezik minden politikus minden tettét, mit miért tett és mit miért nem. Szerintük, mindenki rosszat akar nekünk, minden, amit elkövetnek az ellenünk, átlagpolgárok ellen irányul. Ha spórolnak az a baj, ha nem akkor az még nagyobb baj. Mindenki mást mond, mindenki mást vádol és hellyel-közzel akkorákat hazudik, hogy annak már akár neki is lehet támaszkodni. Nem az jut eszébe, hogy „ezt rendesen elszúrtam (elszúrtuk, sőt elkúrtuk, hogy egy másik „szeretett” politikust idézzek)”, hanem az, hogy az ellenérdekeltek sem tudják, mit kell tenni, különben is azok még nagyobb… stb. Tessék behelyettesíteni minden elképzelhető, kevésbé hízelgő jelzőt, amelyeket most azért nem sorolnék fel. Szerintem, van egy színvonal, amely alá nem szabad menni, még akkor sem, ha ebben a vezetőink előttünk járnak. Gyerekesnek tűnik az egész. Aranyos kis unokáimat jutatják eszembe, akik hasonló vitákba bocsátkoznak egymással. Hozzám jönnek panaszkodni, hogy a fiú megütötte a leányt, viszont a leány idegesítette a fiút, aztán lehet tovább folytatni hasonló stílusban, a végtelenségig. Tőlük elfogadja az ember, mert gyerekek, most tanulják a közösségi életet, nem tudhatnak mindent, amit egy felnőttnek tudnia kell. Összeverekednek a fiuk, az egyik azt mondja, hogy kötekedtek vele, a másik pedig az „anyázást” kifogásolja. Minden vád bizonyíthatatlan, vagy nincs bizonyíték, vagy senkit sem érdekel. Az egész vita felesleges, kár az energiáért, a rászánt időért, mert gyerekkorunkból tudjuk, semmit meg nem old. Úgy látszik, ezt nem minden felnőtt tanulta meg.
A legszebb az egészben az, hogy a feltárt hibák, ne mondjuk bűnöknek, következmények nélkül maradnak. A bűnöket, nincs aki, büntesse. Az ember esze megáll és ácsorog, hogy történhet meg ilyen egy jogállamban. Mert vagy igaz a vád, és akkor a büntetés kell következzen, vagy nem igaz, és akkor a vádló büntetése az indokolt, rágalmazás miatt. Nálunk a „napi, szolgálatos szenzáció” elmúlik, megszűnik, elfelejtjük. Másnap már senkit sem érdekel. Érthető, hogy a szereplőknek nem érdeke az igazság kiderítése, de nekünk átlagembereknek viszont érdekünkben állana. El kell felejtsük a „tegnapi szenzációt”, mert elő kell a készíteni a helyet a következő szenzációs leleplezésnek. Úgy tűnik, minden a balhé kedvéért történik, senkit nem érdekel, hogy a vádak igazak-e.
Sokféle magyarázata lehet ennek a viselkedésnek. Az egyik az, hogy mindenkinek igaza van, itt mindenki csal és lop. E miatt mindenkinek vaj van a fején és senkinek sem érdeke, hogy a bűnöket büntetés kövesse, mert holnap, holnapután talán rá fog kerülni a sor. Inkább hallgatólagosan megbékélnek a látszólag kibékíthetetlen ellenfelek, hagyják egymást tovább vagánykodni, hogy csúnyábban ne mondjam, mi pedig az „Isten adta nép”, fogyasztjuk a televízió által felszolgált balhé koktélt és természetesen a végén, kifizetjük a számlát.
Az is lehet, hogy vezetőink az állandó műbalhéval el akarják terelni a figyelmünket a mindennapi nehézségekről, arról, hogy nem tudják a gondokat orvosolni. Amit a TV csatornák tesznek, az természetes, ők a szenzációt, a Hír-t keresik, azt az állítást, ami a készülék előtt tartja a nézőket. Sajnos, erre az indokolható tendenciára rájátszanak a politikusok is. Forgatják, magyarázzák, alátámasztják, illetve cáfolják a híreket, olyan vehemenciával, hogy látszik, érdekeltek a dologban. Nem lehet csak a sajtót hibáztatni. Vajon, ilyen okosak lennének ezek az emberek, ilyen mesteri módon értenek a figyelem eltereléshez? Amit eddig láttunk tőlük, az nem indokolja ezt a feltevést.
Megtörténhet, hogy bizony az egyik sem igaz. Csak mindenki tanácstalan, nem tudja mi a teendő, elengedi a gyeplőt, aztán csak lesz valahogy. Kievickélünk ebből a slamasztikából, mint mindenki. Ha kapálózunk az csak rosszabb. Hogy közben emberi sorsokkal játszunk? Mindig voltak problémák, török, tatár stb. Voltak kevésbé szerencsés emberek, akik a fentieket megszenvedték, attól még nem dőlt össze a világ. Nagyon felelőtlen, cinikus hozzáállás, ilyen emberek ne vezessenek.
Remélem, az általam felsorolt egyik lehetőség sem igaz, nagyon szomorú, sőt tragikus lenne, ha igaz volna. Talán, egész másról van szó, csak én, meg rajtam kívül még sokan, nem látják azt a mást.
A legszomorúbb az, hogy az is lehet, hogy minden feltevésünk egyszerre igaz és akkor az Isten irgalmazzon nekünk.
 
Szatmárnémeti 2010-10-18                              tisztelettel, Muhi Miklós
 

 

Az autonómiáról.
          Fellángolt megint a „nem jóindulatú” vita az autonómia kapcsán. Nagyon sokan hozzászóltak és nem felesleges ezekre odafigyelni, még akkor is, ha az nekünk nem tetszik, sőt kimondottan sért bennünket.
            Szerény véleményem szerint ez megvalósítható, ha nem is máról holnapra, de szívós, következetes munkával elérhető. Meg kell győznünk a többséget, hogy ez az ő érdekük is, de legalább is semmi hátrányuk nem származik belőle. Az hiszem világos, ezt a célt senki sem fogja helyettünk elérni, sem az Európai Unió, sem az ENSZ és senki sem fogja országunkra rákényszeríteni, az autonómia megadását. Hiába kérjük és általában meg is kapjuk sokak támogatását, nem ebből lesz az autonómia. Demokráciában élünk (legalább is merem remélni) és ennek a társadalomnak az alapja a folytonos egyeztetés, a megegyezésre való törekvés, a partner (legfeljebb az ellenérdekelt fél és semmi esetre sem az ellenség), meggyőzése, a mindkettőnk számára elfogadható megegyezés.
            Naponta látjuk, milyen nehezen fogadja el a többségi társadalom a területi autonómia gondolatát. Az emberekben rejtett félelmek bujkálnak ezzel kapcsolatban. Országunk, nem ismeri el Koszovó függetlenségét, amelynek az oka ezekben a félelmekben rejlik Ezeknek a félelmeknek egyetlen ellenszere van a bizalom építése, táplálása. Nyíltan ki kell mondani a célt, de ezt úgy kell tenni, hogy mögötte, még rosszindulattal se lehessen ki nem mondott célt sejteni.
            Elhangzott, egy felelős politikus szájából egy szerencsétlen mondat. Tudom ki az, de nem a neve a fontos, hanem a jelenség és annak tanulsága. Ha már Koszovó elnyerte függetlenségét, mi is elényerhetjük az autonómiánkat, hangzott el a kijelentés (nem idéztem szó szerint, csak az értelmét). Ez a kijelentés számomra teljesen normális és ártatlan kijelentés volt, annak is vettem. Este az egyik televíziós adón ezt tárgyalták, néztem egy darabig az adást. Valaki a Székely földről, igen szépen elmagyarázta, mit kell az autonómián érteni, hogyan képzelik azt el. Az illető nyugodtan, higgadtan, tárgyszerűen beszélt, jobban nem is tehette volna. A stúdióban jelen levő újságíró félbeszakitotta, azzal, hogy miért nem őszinte abban, amit mond, hiszen ezt Koszovóhoz kapcsolta vélhetően azt akarják, amit ott, az elszakadást. Érvelése logikán kívüli volt, de mifelénk hagyomány az érzelmi politizálás, tehát hat az emberekre, nem hagyható figyelmen kívül.
            Akkor is, ha a megszólaló újságíróval nem is értek egyet, szerencsétlen volt a Székelyföldi autonómiát Koszovóhoz kötni. Úgy gondolom, ha az erősebb partnerrel meg akarok egyezni, meg akarom győzni valamiről, amit nagyon nehezen tud lenyelni, akkor azt kár provokálni. Kevésbé szerencsésen fogalmazhat egy dilettáns, politikába belekontárkodó ember (mint én is), de egy profi, egy hivatásszerűen politikával foglalkozó valaki, aki nem is kezdő, óvatosabb is lehetne.
            Egy kis rosszindulattal, amit nem is nélkülözünk egyes többségiektől, ebbe sok mindent bele lehet magyarázni. Aki az ellenérdekelt félnek kész muníciót szállít, annak a logikáját azért mindenki érteni akarja. Lehet az oka az, hogy a munícióért (ha háború van) sok pénzt kapunk nagyon sokat akarunk keresni, de ez már B. Brecht tollára kívánkozó történet. De lehet egy másik az első világháború előtt ki is próbált taktika is. Ha a balhé, nem a megoldást szolgálja, mert úgy vezetjük a konfrontációt, hogy ne is szolgálhassa, csak önmagáért a balhéért van, az lehet az „mennél rosszabb, annál jobb” taktikája is. A végletekig kiélezzük a helyzetet, mert végletes eredményt akarunk elérni.
 
Ez nem lehet a közösségünk célja. Ha az autonómiával kapcsolatos célunkat el akarjuk érni, én remélem, hogy el akarjuk érni, akkor jobban vigyázzunk a kijelentéseinkre. Ne csak őszinték legyünk, de a látszatát is kerüljük a kétszínűségnek, a hátsó gondolatok meglétének, a becsapás szándékának.
 
Friss Újság 2010.aug.

 

KISÉRTET JÁRÁS CSIKBAN.
          Olvasom, hogy három csíkszeredai fiatal ellen eljárás indult, mert egy helyi szupermarket elé egy táblát állítottak az alábbi szöveggel: „ Nem szégyelled magad, már megint zsidónál vásároltál?” Az embernek meg áll az esze. Azok után, amit az ember a XX-ik században átélt, elitélt, megbűnhődött (remélem legalább is, hogy mindenki elgondolkozott a történteken), újra antiszemita plakátok jelennek meg. Elképesztőnek tartom magát a jelenséget, abszurdnak, valószínűtlennek. Mi történt, mi történik, ezekkel a fiatalokkal, hogy ilyesmire vetemednek, ők, akiknek zsidókkal kapcsolatos tapasztalatuk, nem lehet, hiszen az országban alig van zsidó. Honnan ez a gyűlölet?
            Behozott példára gyanakszik az ember, amit a további információk meg is erősítettek. A fiatalok azzal védekeztek, hogy ők tulajdonképpen a multinacionális üzletek térhódítása ellen tiltakoztak. Akkor miért nem azt írták a plakátra? Miért kell embereket megalázni, miért uszítani? Ez a magyarázat vagy hihetetlen naivitást jelent, vagy, ami sokkal valószínűbb, az utolsó pillanatban előrángatott, valószerűtlen védekezésként szolgál. Lehet a multikat nem szeretni, de jelenlétük a globalizációval egyűt jár. Nem lehetünk csak mi szabadok, nem csak mi mehetünk Európában mindenfelé, ide is jöhet mindenki, még a multik is. Ma már a szellemi és az anyagi termékek szabadon áramolhatnak, ahogy nemrég még csak reméltük. Vagy nem ezt akarják, akarjuk?  
Ezek, nem ismerik a negyvenes évek történeteit, vagy valakik megpróbálják őket manipulálni. A Wass Albert nevű székely gárda egység nevében kértek erre a minősíthetetlen plakát akcióra engedélyt. Ne felejtsük el nemcsak Wass Albert volt erdélyi magyar író, hanem Karácsony Benő is, akit magyar író létére, magyarok deportáltak oda, ahol meg is halt. Mivel ez a gárda, az anyaországi (tudomásom szerint ott betiltott) magyar gárdához kimondottan is kapcsolódik, az egésznek „import” jellege van. Ez nem igazán tetszik, mert magunknak is van elég gondunk, bajunk, nem kell máshonnan balhét behozni. Megvannak a magunk bűnei, a magunk szűklátókörűsége, a magunk hibái, nem égetően fontos másokét is felvállalni. Aztán ki hagyta ezt a plakátállítást jóvá? Elkerülte volna a figyelmemet és az ország hivatalos politikája lett az antiszemitizmus? Remélem a hatóságok ezt is meg fogják kérdezni.
Nem akarom a dolognak az uszitás, az embertelenség jellegét tárgyalni, ezt már sokszor és sokan megtették, mások, sokkal jobban, mint én. Az egész ellen van még egy gyakorlati érvem is. Felelőtlenségnek tűnik, ha az egyik kisebbség támadja a másikat, holott védenie kellene minden kisebbséget, mert ez a jól felfogott érdeke. Ha belemegy a gyűlöletkeltésbe, a dolgok logikája folytán legközelebb, ő fog sorra kerülni. Ha megengedjük az egyik lejáratását, akkor ott már nincs megállás, bármit lehet tenni, van rá, sajnos, elég szerencsétlen történelmi példa. Ha valakinek, bárkinek úgy tetszik, akkor mi fogunk következni. Magunk alatt is vágjuk a fát. Ezt is tudnia kellene az anyaországi sugalmazónak. Fogyunk, kevés gyerek születik, elvándorlunk, most még itt ez az ellenünk fordítható felelőtlen cselekedet is. A többség úgy is értelmezheti ezt, hogy ugye milyen elmaradott gondolkozásúak ezek, antidemokratikusan viselkednek, kell ezeknek autonómia? Ha azt hiszik ezeknek a tetteknek kiagyalói, legyen az belső, vagy külső tényező, hogy nekünk erre van szükségünk, akkor nagyot tévednek. Sok minden kellene ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat szülőföldünkön, de ez nem azok közül való.
Remélem, hogy ez csak egy felelőtlen, elszigetelt cselekedet volt. A szóban forgó fiatalokat megtévesztették, de ők, maguktól is rájönnek tetteik veszedelmes voltára és az akciónak nem lesz folytatása. Az egész gárda história elenyészik, mert nincs rá szükségünk Minden esetre, szót kell emelnie mindenkinek ellene, fel kell világosítani mindenkit, hogy a tűzzel játszik. A történelemből tudjuk, hogy a XX-k század közepének világégése, lágerei, gyilkosságai, népirtásai, is egy Müncheni sörkocsmából indultak, hasonló jelmondatokkal. Ne hagyjuk megismétlődni!
 
Friss Újság 2010. május.

 

Nem tetszik.
            Levelet kaptam a gázosoktól. A számla mellett volt egy levél, amiben megemlítették, hogy öt éve vagyunk partnerek. Igaz, hogy sokkal régebben fűtűnk gázzal, de akkor még a céget másképpen hívták, és más volt a tulajdonos is. Elmond minden szépet és jót az együttműködésünkről, cég megpróbált napról napra jobban teljesíteni, a fogyasztói mellé állni. Most pedig ebből az alkalomból meglep bennünket, fogyasztókat.
            A kettőből az egyik meglepetés nekem is megtetszett. Segítséget ígért a lakóházak hőszigetelésében. Elvégre a szigetelés csökkenteni fogja a gázszámlánkat, annak ellenére, hogy ugyanők állandóan emelik a gáz árát. Lelkesítő beszédet tartottam otthon a feleségemnek, hogy milyen jó ötlet ez, nem csak kevesebbe fog kerülni a fűtés, de kímélni fogjuk a környezetet is, kevesebb széndioxidot fogunk kibocsátani, jó levegőt fogunk biztosítani az unokáink unokáinak is. Most a csapból is ez folyik, „zöldnek” lenni, nem csak jó, de divatos is. Tiszta szerencse, hogy a nagy cég figyelme erre is kiterjed, erre is áldoz, fontos neki nemcsak a fogyasztó, hanem leszármazottai is.
            Életem párja viszont, ellentétben velem egy pesszimista alkat, azt jegyezte meg, hogy átverés ez az egész, ö nem igazán hiszi ezt el. Semmi baj, megyek a céghez és megérdeklődöm, mi az eljárás, mit kell tennem.
            Ahogy beléptem a cég irodájába, kezdett a lelkesedésem elpárologni. Az öt íróasztal mellett csak ketten ültek, akik az ügyfelekkel foglalkoztak. A későbbiekben csatlakozott hozzájuk még egy ügyintéző. A teremben már várakoztak emberek, főleg, idősek, nehezen álló, beszélő öregek. Még szerencse, hogy volt egy pár szék is ahova le lehetett ülni. Mivel a legtöbb ügyfél ramatyabb volt nálam, nem volt képem leülni, így álltam, a háromszor huszadik életévemet, régen betöltött nyugdíjasként.
Mindég feldühít a sorban állás. Abba a generációba tartozom, amely kis gyerekkora óta sorban áll, kenyérért, cukorért, stb.-ért. Sajnálom, de nagyon meguntam, még mielőtt felnőtté váltam. Most csak magamban füstölögtem, úgy érzem, engem azért kell sorba állítani, várakoztatni, hogy tudjam, nem a hivatal van értem, hanem én vagyok értük. Mit, számit az, hogy belőlem, belőlünk élnek, tanuljam meg ki az úr a háznál.
            Közben elrepült az a röpke háromnegyed óra (elvégre a nyugdíjas ne siessen, ő ráér), aztán én is sorra kerültem. Az ügyintéző, aki velem foglalkozott nagyon kedves, udvarias és szolgálatkész volt. Felvilágosított, hogy ez az ajánlat, még nem él, nem kapták meg az utasításokat, talán majd később, bővebb felvilágosítással szolgálnak. Hiába hivatkoztam a levélre, az ott leirt határidőre, azt mondta, hogy ez a levél egy más régió fogyasztóinak szól, mi majd fogunk új levelet kapni. Megköszöntem a felvilágosítást és leléptem.
            Nem értem, miért kell nekem levelet küldeni, ha a benne foglaltak még nem érvényesek rám, miért tesznek abba borítékba, amit nekem címeztek egy olyan levelet, ami nem nekem szól. Miért indítanak útnak, hogy érdeklődjek, ha önhibáján kívül is, de  senki nem tud felvilágosítani? Miért kell egy jó kezdeményezést elrontani, egy rossz kommunikációval?
            Itt a légújabb bizonyíték arra, hogy ne vitatkozz az asszonnyal, mert úgy is neki van igaza, még ha nem is tudja miért, mint a feleségemnek ebben az esetben is.
Végezetül, a cég megköszöni a bizalmat és további egyűt működésre szólít fel. Hogyan lehet, ezek után bizalmam a cégben? Érthető, ha úgy érzem, hogy már megint átvertek, ahogy már annyiszor, nem csak engem, de a többi, hozzám hasonló, átlagos ügyfelet.
            Amint írtam, a tisztviselők modora ellentétben volt a cég, szerintem hibás eljárásával. A főnökök, akik kitalálják, jóváhagyják az eljárásokat, tanulhatnának a beosztottaiktól jó érzést. Jó tanulást!
 

 

Mindennek az oka: a rövidzárlat.
 
            A hazai, de nemcsak a hazai sajtó, visszhangzik a bukaresti szülészeten történtektől. Tragédia, ami ott történt, de tulajdonképpen nem ez, amiről írni akartam, hanem valami, ami ehhez kapcsolódik. Olvasom a tragikus tűz oka az elektromos hálózatban keletkezett rövidzárlat. Az újság, illetve a nyilatkozó szakértő, már, több tűz esetén is, ezt az okot nevezte meg. Ha jól tévedek, az esetek többségében ezt mutatták ki a tűz okozójaként. Márpedig a rövidzárlatnak nem kellene tüzet okoznia.
            Mindenki tanulta, aki végigjárta legalább az általános iskola VIII-ik osztályát, de X-ben is tanulhatta, magam is rendszeresen tanítottam, hogyan kerülhető el rövidzárlat esetén a tűz kialakulása. Tudom, mindenki tisztában van vele, de egy pár szóban azért erre visszatérnék. Rövidzárlat esetén a hálózatban folyó áramerősség megnő (a jobbak számára az ellenállás lecsökken, az üzemi értékhez képest), ami nagy hő leadással jár, felizzik a vezető, és ha ez kellően sokáig tart, az éghető környezet (fa, műanyag, stb.) addig melegszik, amíg meggyúl. Ha továbbra sem lépünk közbe a tűz elterjedhet. Ennek kivédésére való az áramkörbe iktatott biztosíték. Ha az áramerősség túllépi a megengedett értéket, a biztosíték rögtön megszakítja az áramkört, lehetetlenné téve a tűz kialakulását. Minden erősáramú áramkörben ezért van biztosíték, ezért állítom, hogy a rövidzárlat nem kellene, hogy tüzet okozzon.
            Megtörtént, még az olvadó biztosítékok idejében, hogy azt „megbuherálták”, a vékony szál helyett a biztosítékba egy vastag szálat helyeztek. A vékony szál nagy áramerősség esetén elolvadt, megszakítva az áramkört, míg a vastag szál rá se rántott az erős áramra, tovább vezette azt. Mikor a sarkon túli szomszéd hegeszteni akart, a transzformátora sokat fogyasztott (nagy áramerősség szükségeltetett) és minduntalan kiverte a biztosítékot, akkor és azért cserélte a szomszéd a vékony szálat vastagra, előkészítvén a házát a „leégésre”. Mivel aránylag kevés ház égett le, ez felbiztatta az erre hajlamos embereket a fenti művelet elvégzésére. Vigyázzunk emberek, lehet, hogy száz esetben nem lesz tragédia (szerencsés is lehet valaki), de elég, ha százegyedikszer húzunk rossz lapot, lehet százkettedikre nem is lesz alkalmunk hibázni.
            Manapság, a mágnesesen kioldó biztosítékok korában, nem tudom, hogyan kell a hasonló műveletet végrehajtani, de mivel bízom embertársaim találékonyságában és felelőtlenségében, biztos erre is van már kidolgozott módszer.
            Gyanús nekem ez a sok rövidzárlat okozta tűzeset. Ez azt jelentené, hogy szép hazánkban az elektromos hálózatok minden színvonalon aluli állapotban vannak, életveszélyesek, nem csak Felsőkanáloson, hanem a fővárosban is, az elit kórházakban. Ezt talán, a szakemberek tudnák megmondani. Arra már gondolni sem merek, hogy ha a tűzoltók nem tudják kideríteni a tűz okát, akkor rákenik a rövidzárlatra. Mert hangsúlyozom, ha minden előírást betartunk, egy rövidzárlat esetén nem tűz keletkezik, hanem kimegy a biztosíték. Azt hiszem, ezek az esetek is azt bizonyítják, hogy ha tragédia történik, az a hibák halmozása miatt jön létre, és érdemes volna ezt is meg vizsgálni.
Tisztelettel, Muhi Miklós
 
Friss Újság, 2010. augusztus.

 

Áldozati görbék
 
          Valamikor, a harmincas években, az áldozati görbék segítségével ábrázolták a válság miatti jövedelem elvonásokat, ami ellen a dolgozók jogosan tiltakoztak, ahogy azt iskolában annak idején tanultuk. A hagyomány újra éled, jelentkeznek ma is az „áldozati görbék”. Az állam csökkenti az alkalmazottai fizetését és a nyugdíjasok járandóságait. Államunk elnöke bejelentette a takarékossági intézkedéseket. Hogy miért az államelnök és nem a miniszterelnök? Azt igazán nem értettem meg a sajtóból, de a mi államelnökünk „játszó elnök”, tehát nem lehet igazán tudni melyek a jogosítványai. Az alkotmány paragrafusait, annyit magyarázták már így is, úgy is, hogy a közönséges halandó nem tud eligazodni rajtuk, az értelmezések ellentmondóak. Az állami alkalmazottak és a nyugdíjasok járandóságait csökkentik, azzal az érvel, hogy az adó emelés (a másik lehetőség), sújtaná a magánszférában dolgozókat is, ami nem lenne igazságos. Szerintem, a választott módszer sem az. Az állami szektorban dolgozók sem okai a válságnak, legfeljebb a döntéshozók okolhatók az elmulasztott intézkedésekért, nem beszélve a nyugdíjasokról, akiknek nem sok közük van az egészhez.
            Olcsó demagógia lenne azt mondani, hogy fizessenek azok, akik meggazdagodtak a válság következtében, mert biztos vannak ilyenek, de ki fogja őket megnevezni? Azok politikusok, akiket támogattak a választási kampány idején? Hibáztatható-e az üzletember, aki kihasználta az adódó, legális lehetőségeket? A válasz egyértelmű nem. Ilyenkor elvesznek sok embertől keveset, főleg olyanoktól, akik nem hibásak, de nem is tudnak védekezni, mint például a nyugdíjasok.
            A válság, nemzetközi, tehát kikerülhetetlen, legfeljebb egyeseket jobban (Görögország), másokat kevésbé érint (Lengyelország). Nem vitatom, hogy szükség van intézkedésekre, az állam lépéskényszerben van. Amit furcsállok, hogy most egy éve államelnökünk büszkén jelentette, hogy a román gazdaság erős, a válság nem fogja megviselni, nem fogja lényegesen befolyásolni. Igaz, ez még az elnökválasztási kampány előtt volt. Az akkori és a nem régi bejelentése között az ellentmondás nyilvánvaló, nem hiszem azt, hogy az akkori fedné jobban a valóságot. Vagy az történt, hogy akkor tudatosan nem mondott igazat a választás miatt, ami alig nevezhető etikusnak, vagy nem ismerte a valós helyzetet, ami szintén meredek, mert ő azért van ott, hogy ismerje, azért fizetik. Vagy az etikus magatartás a gond, vagy a tájékozottság, mindkettő öreg hiba.
            Tudom, mindenkinek áldozatot kell vállalnia a közös kilábalás érdekében, de ne tegyenek úgy, mintha a bajt absztrakt marslakók tetézték volna és a vezetőinknek semmi közük nem volna hozzá, holott eddig is ők ültek a kormánynál. Ha már áldozatot kérnek, adhatnának is valamit, megnevezhetnék a válság elmélyülésért felelősöket, ha másra most nem is telik, de egy bocsánatkérést megérdemelnénk. Mi csak annyit tehetünk, az anyagi áldozaton kívül, hogy újra elhiszzük nekik, hogy tenni fognak valamit, valami hasznosat, amire, a tapasztalat szerint nincs semmi garancia. A nyugdíjak csökkentését tartom a legkevésbé becsületes eljárásnak. Sajnos, igen sok a kisnyugdíjas, akinek eddig is anyagi gondjaik voltak és ezek még súlyosabbá válnak. Ezeknek hiába tanácsolja az ország első embere, hogy menjenek át a magán gazdaságba, a döntő többségük erre eleve nem alkalmas. Ez a tanács maga is cinikus, annak ismeretében, hogy a tavaly ősszel növelték az elnöki apparátus költségvetését ötven százalékkal. A tanácsadó talán meg is fogadhatná a saját tanácsát.
            Hogy magam is cinikus legyek, felszólítom nyugdíjas társaimat, hogy örvendezzünk, legyünk hálásak kormányunknak, pártjainknak, hogy egyáltalán kapunk nyugdíjat, és nem járunk úgy, mint a harmincas években, a nyugdíjas mozdonyvezető anyai nagyapám, aki több hónapon keresztül nem kapott semmit. Tizenéves leánya tartotta el munkájából öreg szüleit, szerencsére neki volt munkája és én meg nem fogok úgy járni, mint újságíró anyai nagybátyám, aki megírta, hogy a nyugdíjasok nyugdíj nélkül maradtak, akit ezért perbe fogtak és el is ítéltek, sőt rövidebb időre be is csuktak.
 
Friss Újság 2010. május.
 

 

Egy furcsa tévedés.
          Az utóbbi napok híradásai kapcsán egy nagyon régi vicc jutott eszembe. (Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek, állította az egykori Ludas Matyi). A szóban forgó vicc egy kérdéssel indult. Mi a különbség Kína és Románia között? Kína a mosoly országa, míg Románia tiszta röhej. Ebben a hitben erősít meg országunk parlamentje is, nemcsak engem, hanem mindenkit, aki figyel ránk.
            Régen nem született olyan törvény, amely az átlag polgárnak kedvez. Most nemrégen megszavazták, hogy az alapvető élelmiszerek TVA-ja 5%-ra csökkenjen 24%-ról, illetve a 2000 lei alatti nyugdíjak után ne keljen adót fizetni. Természetesen, ennek mindenki megörült, mert az utóbbi kevésbé örvendetes intézkedések után jött valami, ami reményre ad okot, ami segít a tél túlélésében. Eddig nincs a dologban semmi különös, az országunkra jellemző kabaré ezután kezdődött.
            Nagyon gyorsan kiderült, hogy vissza az egész, az intézkedéseket tévedésből szavazták meg. Nincs rá pénz. Az érthető csalódáson kívül, ez egy sor lényegi kérdést vet fel.
            Hogy lehet valamit tévedésből megszavazni? Mert egy-két ember tévedhet, de mind? Az igen tisztelt képviselők, nem tudják, miről szavaznak? Őket azért küldtük a parlamentbe, és fizetjük meg az átlagon felül, mi a süket többség, hogy alkossanak bennünket kiszolgáló, a társadalom működését biztosító törvényeket, ha nem is mindig a mi tetszésünkre. Egy szavazáskor kiderül, hogy azok, akiknek a törvényalkotás a mindennapi munkája, a szolgálati feladata, ülnek a parlamentben, mint Kiss Anna leány korában, ártatlanul és fogalmuk sincs, mi történik körülöttük, esetlegesen, nem a felelőségük teljes tudatában szavaznak. Ezek után még csodálkoznak, hogy a képviselőknek nincs tekintélyük. Honnan lenne, ha így viselkednek? Nem tudom, mit szólnának, ha a sebészorvos a fél tüdejüket távolítaná el, ha az egyik veséjük beteg, majd tévedésre hivatkozna, vagy ha én, még aktív koromban bementem volna az órára, és feladatmegoldás helyett tornaórát tartottam volna tévedésből. Hogy a magam mesterségénél maradjak, a rosszul fizetett tanárnak fel kell készülnie minden órára, míg a jól fizetett (a tanárhoz képest nagyon jól fizetett) politikusnak ez nem kötelező. Lehet a fent emlitett példákat populista lózungnak nevezni, pedig csak példák és a helyzet abszurditását hivatottak illusztrálni.
            A magyarázat szánalmas, abszurd és belezavarja a magyarázót még lehetetlenebb helyzetekbe. Olyasvalami, mint ha valakit lopással vádolnak és úgy védekezne, hogy ő nem lopott csak gyilkolt. Az illetékes, lényegtelen ki az illető, azt állítja, hogy szavazás előtt a képviselők ránéznek a frakcióvezetőre, aki a kezével jelzi, hogyan kell szavazni. No, ez sem piskóta! Egy valaki tudja, miről van szó és beint a többieknek, mint a zenészeknek a karmester. Nem jó példa, a zenészek tudják, miről van szó, ellentétben a képviselőkkel, mert ő előttük is ott van, ha más nem, a szólamuk kottája. Az egyik civil (egy tanítónő) erre azt jegyezte meg, hogy akkor elég minden pártnak a frakció vezetője a kérdés eldöntésére, a többi képviselő felesleges, hiszen azok úgy is vakon szavaznak. Minden gondolkozó ember el kell ismerje, hogy a kollegina megjegyzésének is meg van a logikája. Ezek ismeretében el lehet fogadtatni a magyarázatot, hogy a frakcióvezető hibázott, ebből adódik a fenti „szavazás technikai” hiba.
            Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem ez a hiba nem technikai, hanem rendszerhiba, erkölcsi felelőtlenség, a választók semmibevevése.
            A képviselők által elkövetett hibát egy másik illetékes (értsd egy másik képviselő, a megszokott vajjal a fején) úgy mentegette, hogy nagyon sok törvény került a képviselőház elé, a képviselőknek a munkája is sok és szerteágazó, nem győzik szegények, megértőek kell legyünk velük szemben. Nem akarom cáfolni a fentieket, lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Ami sokkal fontosabb, ezek szerint a képviselők nem tudják ellátni a munkakörüket, azzal együtt, hogy az anyagi gondoktól mentesülnek. Minden normális ember ilyenkor elismeri, hogy nem megy és félreáll. Tudtommal senki sem kényszerrel varrta a nyakába a képviselőséget, nem köteles kínlódni egy olyan feladattal, amit ellátni nem tud, bármikor félre is állhat. A sok munka nem lehet takaró a felelőtlenségre, az inkompetenciára, nem mentheti azt. Aki vállalta a munkát az végezze el, amit vállalt, készüljön fel a szavazásra és ne keressen kibúvókat, felmentést.
            Sajnos, nem ez az első bakija a parlamentnek. Most nemrég, nyolcvan képviselő szavazatát alig valamivel több, mint százhatvan szavazatként jegyzőkönyvezték. Mikor erre fény derült az igazság harcosaként viselkedő államelnökünk nem foglalt állást, az állítólagos vétkes azzal védekezett, hogy ezzel szemben az ellenzék pénzt kért azért, hogy ne szavazzon. Hasonlatos ahhoz az esethez, mikor figyelmeztetünk valakit, hogy adja vissza a pénztárcánkat, mire ő azt válaszolja, bezzeg mi meg nem eszünk elég zöldséget és gyümölcsöt. Mi köze van az egyiknek a másikhoz? Nem azt kellene vizsgálni, hogy igaz-e egyik, vagy másik állítás? Nem az igazság fontos, hanem az, hogy ki mondja? Túl sok itt a kérdés, és a kisiklás. Az is felmerülhet, hogy a szavazás nem is volt véletlen, szándékosan szavaztak így, egy általunk nem ismert, de szerintük ránk nem is tartozó okból. Jó lenne, ha a mi kisebbségi politikusaink is hozzászólnának ezekhez a kérdésekhez, mert míg meg nem teszik, addig a cinkosság a legvalószínűbb feltételezés. Ha mód van rá, ne ketten négyféle magyarázattal álljanak elő.
            Talán, megpróbálhatnánk, úgy viselkedni, mint egy demokratikus berendezkedésű ország polgárai, akik hibázhatnak, hiszen emberek, de nem hibázhatnak következmények nélkül, mint a levitézlett „aktivista elvtársak” annak idején. Legyen már következménye a bakinak, hogy igazság érzetünket kielégítsék, ha már másra nem telik.
 
Szatmárnémeti 2010-10-23   
 
                                                                                 Tisztelettel   Muhi Miklós